Ahogy Térey a Svábhegyre rezonált

Budán lakni egy ideje már nem csak világnézet – a múlt tragédiáival terhelt létezés is. Egy aknagránát impozáns repeszdarabja a kert végében, a rozsda csipkézte töltényhüvelyek a mezőn vagy a golyó- és repesznyomok lyuggatta monarchiás és modernista polgári homlokzatok mindennapi látványa gyermekkorom óta arra emlékeztetnek, hogy bizony történt errefelé egy s más.

Ehhez a felismeréshez idővel a családi oral history szubjektíven is tényszerű elbeszélései az 1944 márciusa után radikálisan megváltozó világról, a szenteste körbezáruló ostromgyűrűről, valamint az utána elszabaduló apokalipszisről máig meghatározzák ötödik generációs budai létezésünk alapélményeit. Mert a társadalmi kontinuitás megszakadásával, a háború utáni kádervilág megjelenésével, majd a hetvenes évek új építésű társasházi világával egészen más irányba szublimált a környék mikrotársadalma – a mostani időszak lakóparképítési lázának parvenü jelenségeiről nem is beszélve.

A 2010-es évek közepén gyors egymásutánban volt két revelációként ható olvasmányélményem Térey Jánostól. Az Átkelés Budapesten svábhegyi novellájában, majd A Legkisebb Jégkorszak egészében az volt számomra a megdöbbentő, ahogyan a von Haus aus cívis Térey rezonált a városrész atmoszférájára, történelmi és kulturális rétegződéseire, a szocializmus időszakán gellert kapó társadalmi sokszínűségre. Ahol szubjektív, mégis hajszálpontos képet kapunk Budáról, benne a Svábhegyről, Térey életének utolsó lakóhelyéről, ahol az írót soha nem hagyták nyugodni a falak, a házak és az utcák baljós emlékei. Térey ugyanis mindig utánament a forrásoknak, így verses prózái értelemszerűen ha nem tekinthetők is tényirodalomnak, valóságalapjuk megkérdőjelezhetetlen.