Visegrád 30 – Tovább a szorosabb együttműködés felé

David Engels írása a Mandiner hetilapban.

Egy időben azzal, hogy az Európai Unió valamiféle adósság­unióvá alakul át, a visegrádi országok rövidesen együttműködésük harmincadik évfordulóját ünneplik. Erre jó okuk is van: a tömörülést eredetileg pusztán informális plat­form­ként hozták létre azzal a céllal, hogy elősegíthesse Közép-­Európa egykori szocialista országainak liberális politikai átmenetét. A V4-összefogás azonban időközben már a Párizs–Berlin tengely legjelentősebb politikai ellenpólusává fejlődött. Miközben az Európai Unió az utóbbi mintegy húsz évben a balliberális és kultúrmarxista törekvések egyre veszélyesebb intézményrendszerévé vált, aközben Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában masszív ellenállási mozgalmak bontakoztak ki. Pontosan ezekben az országokban fogalmazták meg egykoron azt az óhajt, hogy bármi áron – újra – a Nyugat részévé kell válni, ám fokozatosan vált mind világosabbá az a felismerés, hogy a Nyugat egyre ellentmondásosabb viszonyban áll saját idealisztikus elképzeléseivel. A helyzet valójában ennél is lehangolóbb: erősödik a gyanú, hogy a „valódi” Európa ma már Magyarországon, Lengyel- és Csehországban, valamint Szlovákiában él tovább, semmint Franciaországban vagy éppen Németországban. Tény, hogy a kommunista elnyomás számos szempontból súlyos károkat okozott ezen országok történelmi öntudatában, mindazonáltal egyfajta időkapszulaként is hatott, amely – a polgárok belső ellenállásának köszönhetően – képes volt megőrizni a háború előtti idők bizonyos kulturális karaktervonásait. Ezeket időközben a Nyugat feláldozta a hedonizmus, a liberalizmus, a relativizmus, a keresztényellenesség, a globalizmus és a multikulturalizmus szellemi oltárán.

Ezzel magyarázható, hogy a visegrádi országokban a Nyugat felé a gazdasági integráció terén mutatott aktivitás egyfajta kulturális rezisztenciával párosult, legyen szó akár a nemzetállami demokráciáért, a keresztény értékek közéleti érvényesítéséért folyó harcról vagy akár az Európa iszlamizációjával szembeni küzdelemről. Így váltak ezek az államok az európai pat­riotizmus élharcosaivá, és képesek bátorítani a nyugat-európai embereket is, hogy védelmezzék saját történelmi identitásukat. Nem kétséges, hogy a jelenlegi krízis csak mélyülni fog, a koronavírus-­válság pusztító gazdasági hatásai, a balliberális mozgalmak növekvő agresszivitása, valamint a Párizs–Berlin tengely intézményi befolyásának erősödése a jelenleginél is súlyosabb feszültségeket eredményez az Európai Unióban. Adódik a kérdés, sikerülhet-e egyáltalán a visegrádi országok kormányainak ellenállniuk a belső ellenzék és a brüsszeli intézményhálózat egyesített nyomásgyakorlásával vagy olyan fenyegető világpolitikai folyamatokkal szemben, mint például Kína felemelkedése, az iszlám radikalizációja vagy Afrika népességrobbanása.

A válasz egyértelműen nem, legalábbis amennyiben a folyamatokat hosszabb távon vizsgáljuk. Habár Európa gazdasági súlypontja a következő években a keletebbre fekvő tagországok felé mozdulhat el, és a V4-ek biztonságpolitikai stabilitása is vonzóbbá válhat majd az egyre inkább káoszba zuhanó Nyugat-Európához képest. Utóbbi tekintetében elegendő a Dijonban, Párizsban, Stuttgartban és Frankfurtban történtekre gondolni. Mindazonáltal fajsúlyos nemzetközi politikai szereplővé csak olyan feltételek teljesítése esetén válhat a V4-blokk, amelyeket mind ez idáig nem tudott megteremteni, és amelyekért a visegrádi országok kormányainak kettőzött sebességgel kellene dolgozniuk. Mindenekelőtt az együttműködés intézményi megerősítése lenne rendkívül szükséges, még ha a V4-ek együttműködésének rugalmassága nyújt is bizonyos előnyöket. Kulcsfontosságú, hogy az együttműködés stabilan állja a rá váró megpróbáltatásokat, legfontosabb alapelveit pedig úgy fogalmazzák meg, hogy az esetleges belpolitikai viszályokat is átvészelhessék, mégpedig anélkül, hogy az együttműködés eredeti célkitűzéseit később semlegesíteni lehessen. Ennek érdekében még intenzívebbé kell tenni az együttműködést, és úgy kell alakítani, hogy a Nyugattól minél függetlenebbé váljon. Természetesen ezt egyszerűbb mondani, mint megvalósítani, elegendő, ha a német gazdasággal való szimbiózis jelentőségére gondolunk. Azonban az előttünk álló gazdasági krízis, amely minden bizonnyal politikai és biztonságtechnikai következményekkel is jár majd, teljesen új feltételrendszert fog teremteni. Az új feltételek alapján a keletebbre fekvő tagországok jól tennék, ha a lehető legteljesebb mértékben törekednének arra, hogy lazítsanak a nyugat-európai országokkal fennálló kölcsönös függőségek rendszerén. Egy további fontos lépés a szomszédos, kultúr-politikailag hasonló karakterű államokkal való partneri viszony elmélyítése lenne, amelyhez a Három Tenger Kezdeményezés (Trimarium) és a Via Carpatia nevű infrastrukturális projekt már megfelelő előzményekkel szolgál. És végül talán a legfontosabb: a visegrádi országoknak – mindenekelőtt Magyarországnak és Lengyelországnak – ki kell törnie az Európai Unión belüli politikai izolációjából. Ennek érdekében tudatos és koncentrált lépéseket kell tenniük a konzervatív mozgalmak megerősítésére szerte Nyugat-Európában. Éppen úgy, ahogyan a nyugati országok is igyekeznek beavatkozni az ő belügyeikbe.

Különösen az utóbbi tűnik rendkívül összetett vállalkozásnak, mivel a konzervativizmus, a patriotizmus, a nacionalizmus és az irredentizmus közötti határvonalak nem mindig húzhatók meg élesen. Továbbá aligha állhat a visegrádi államok szándékában olyan folyamatokat megerősíteni, amelyek Németországban és Franciaországban is tapasztalhatók, és amelyek teljesen szembemennek a békés európai együttműködés és a nemzetállami autonómia alapeszméivel. Ezért teherbíró, egyúttal nyitott ideológiai bázist kell kialakítani, amely lehetővé tenné a valóban konzervatív erők szűk kooperációját, középtávon pedig a konzervatív erők európai parlamenti széttöredezettségének megszüntetését is. Egyúttal ráirányíthatja az európai polgárok figyelmét a visegrádi országok politikai irány­vonalának helyességére. Csak így teremthető meg az a fajta „ellennyilvánosság”, amely végre véget vethetne a jelenleg rendkívül egyoldalú közéleti diskurzusnak is – melynek politikai megnyilvánulására legutóbb a lengyel választási küzdelmekbe való német beavatkozás szolgált példaként.

Az első kísérlet, amely a fenti irányba mutat, és amely a keresztény kultúrkonzervativizmus és egyfajta „pro Európa” – igaz, nem feltétlenül „pro EU” – típusú patriotizmus ügyéért száll síkra, egy jövőbeli európai konföderáció pre­ambulumának felvázolása. Ennek szövegezésére én a lengyel Alkotók Szövetsége a Köztársaságért (Stowarzyszenie Twórców dla Rzeczypospolitej) nevű tömörülés megbízásából tettem is javaslatot, magyar verzióját a Magyar Hírlap közölte. Ezt a közeljövőben várhatóan további kezdeményezések követik majd – remélhetőleg még időben, hogy a politikai súlypontáthelyezés nyugatról keletre még azelőtt megvalósulhasson, hogy a Nyugat instabilitásának felerősödése teljesen kiszámíthatatlan, így a visegrádi államok számára is veszélyes helyzetet eredményezne.

A szerző ókortörténész.

Címlapkép: Wikipédia