Az ember – ha már költészetre adta a fejét – soha nem felejti el az első „igazi” megjelenését, azt a pillanatot, amikor életében először egy irodalmi lap közli a verseit. Számomra ez a pillanat 1996 májusában jött el, amikor a Magyar Napló közölte néhány versemet. Emlékszem, ahogy egy budapesti aluljáróban megvásároltam a lapot, és egészen addig ki sem nyitottam, míg fel nem ültem vele a hazafelé tartó vonatra. Olyan ez, mint az első csók – hogy egy romantikus hasonlattal éljek –, örökre belénk ég, a további megjelenések (és csókok) már nem képesek ilyen elementáris hatást elérni. Mintha messze kanyarodtam volna mondandóm tulajdonképpeni tárgyától, Bella Istvántól, pedig nem. Sőt, egészen közel járok hozzá, amikor felidézem ezt az emléket, mert ezeket az elsőként megjelent verseimet ő fogadta el kiadásra. Ő volt az első igazi költő, akit megismertem. Később aztán személyesen is találkoztam vele a Magyar Napló szerkesztőségében, a Bajza utcában. Ült egy kopott fotelban, az ölében egy halom kézirat, de még mielőtt kihalászta volna a halomból a verseimet, már mondta is, hogy mit tart jót megoldásnak bennük és mit nem. Emlékezett rájuk, egész sorokat idézett belőlük fejből.
Az olvasói figyelem képes arra, hogy a sorok között értékes igazságokra leljen, és hogy a kincset érő gondolatok alapján kitüntetett helyet adjon egy-egy könyvnek és szerzőnek; ezt szolgálja a Libri irodalmi díj.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
Berta Ádám novelláiban nem az a fontos, mire megy ki a játék, hanem az aktus, amivel a lélek káoszába pillantunk – a lehető leghétköznapibb szituációkban. Kovács Gergő írása.