Az aranykor építésze

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Ha volt a legújabb kori magyar művészetnek aranykora, akkor a szecesszió – benne Lechner Ödön építőművészeti tevékenysége – az utókor megszépítő emlékezetétől függetlenül valóban az volt. Ráadásul a mester jellemzően orkánerejű ellenszélben hozta létre életművét. Pozsonytól Pesten és Kecskeméten át Szegedig megépült összetéveszthetetlen stílusú házait, templomait, villáit, középületeit ma sokkal nagyobb elismerés övezi, mint a maguk korában, amikor az építészeti historizmus, benne a mesterien összelegózott román, gót, reneszánsz és barokk formakincs volt az uralkodó szerte a világban. 

Az ifjú Ödön már édesapja téglagyárában közeli kapcsolatba került az agyaggal, az úri körökben akkor még lenézett építőanyaggal, s ez az ismeret a későbbiekben döntőnek bizonyult építészetében. Mérnöki tanulmányait a Berliner Bauakademie poroszosan élére vasalt világában kezdte, majd a kor szokásai szerint itáliai körúttal folytatta. És bár hazatérve lehetett volna belőle jól kereső, magának nyugodt életet teremtő építész, Lechnert egyre inkább egy sajátosan magyar építészeti formanyelv megalkotása foglalkoztatta. Közben Franciaországban a legújabb építőipari vívmányokat tanulmányozta, majd Angliában jött a nagy felismerés a gyarmati építészet – jellemzően az indiai és az angol formakincs fúziója – hatására. Itthon az Andrássy úti Drechsler-palota még csak finom tapogatózás volt az új stílus felé, a kecskeméti Városháza viszont már nagyot szólt.

Lechner ugyanis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, bátran felvállalja a magyar népi ornamentikát mint épületdíszítő motívumot.