Lehet-e nagy művész egy hitvány ember?

Szeptember közepén szokás szerint az Ars Sacra fesztivál országos programjaiból válogathatunk. A szakrális művészetek hetének is nevezzük ezt a rövid időszakot, de hogyan is értsük művészet és szakralitás kapcsolatát? A szakralitás fogalma a szentséghez kapcsolódik. Minden szent és megszentelt dolog szakrálisnak tekinthető. Felekezeti hovatartozásunktól függetlenül beláthatjuk, hogy a templomok szent helyek. Így aztán hagyományosan a szakrális művészet körébe sorolunk minden olyan alkotást, tárgyat, ami a templomokat díszíti, illetve ami a szertartásokhoz kapcsolódik. Mégis gyakran találkozunk a templomokban olyan berendezési tárgyakkal, képekkel, melyeknek esztétikai kvalitásáról, művészi értékéről nem mernénk túl sok jót mondani. Bármennyire szent is a templom tere, nem biztos, hogy az a bizonyos szakralitás például a képekből is átsugárzik. Van valóban szent művészet, és van olyan világi művészet is, amely a szentség auráját sugározza. De minek is kellene sugároznia? Mitől érezhetjük azt, hogy valami szent? 

A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt éppúgy, mint egy drágakövekkel kirakott szentségtartó. Egy szent szöveg részlete éppúgy, mint egy gyertyatartó. A szentség a világban meglévő „valóságtöbblet”; annak a megtapasztalása, hogy az életünk több, mint a napi rutinból ledarált hetek, hónapok, évek sora. S mivel ez a napi rutin alig érintkezik a szakralitás világával, legalább az ünnepekben kell hogy megtaláljuk azt, ami a Teremtőre irányítja figyelmünket. Erre mindnyájunknak szüksége van. Még a nem hívő emberek is különbséget tesznek a hétköznapok és az ünnepek között, esküvőre, ünnepi eseményre nem a hétköznapi ruhájukat veszik fel, egy születésnap, egy családi ünnep alkalmából a terített asztal náluk sem ugyanaz, mint az átlagos napokon. Ha nem használják is a szakralitás fogalmát, pontosan érzik azt a bizonyos „valóságtöbbletet”, amelynek révén a világ ott és olyankor megváltozik: a szent hely és szent idő érzése számukra sem idegen. 

Szentség az, ahol feltárul a teremtés csodája, s ahol megérezzük a Teremtő jelenlétét. Erre a csodára pedig a műalkotások is képesek. Nem túlzás azt mondani, hogy minden remekmű egyben szakrális tárgy is. Régi tapasztalatunk, hogy a múzeumok olyanok, mint a templomok, s bár manapság a múzeumok is a plázásodás irányába tartanak, a múzeum eredendő, szakralitást sugalló karaktere ma sem változott, s ez épp az ott bemutatott remekművek miatt van így. Van Gogh szenvedéllyel húzott ecsetvonásain éppúgy átsüt valami valóság fölötti minőség, mint Csontváry ünnepélyes tájképein, nem is szólva Caravaggio vagy Grünewald eleve szakrális funkcióra szánt, megrendítő oltárképeiről. Vagy említhetnénk Weöres verssorait, Schubert dalait és tulajdonképpen az irodalom, a zene, az építészet, a művészet minden komoly alkotását. Igazából minden alkotónak arra kellene törekednie, hogy szavaiból, énekéből, képeiből, műveiből ne az egyénisége, hanem egy magasabb minőségű valóság sugározzon át, amit nevezhetünk a szakralitás jelének is. De ha minden nagy mű ilyen szakrális telítettséggel bír, akkor vajon minden nagy művészt is papnak és szent embernek kellene tekintenünk? Hamarosan erre a kérdésre is megkeressük a választ: lehet-e nagy művész egy hitvány ember?

A szerző művészettörténész

Nyitókép: Mandiner-archív