A kommunista Picasso

A könyv címében Picasso inkább húzónév, mivel Mikš a huszadik századi avantgárd művészet három meghatározó alkotójára, Pablo Picasso mellett az ukrán Kazimir Malevicsre és a német George Groszra koncentrál, életművüket használva vizsgálódása tárgyának. Mindhármuk közül a Groszról szóló fejezetek a legerősebbek: fordulatos élete, megalkuvásra nem hajlandó művészete és politikai meghasonlása amúgy is filmre kívánkozik. A könyv utolsó fejezetében a bolsevizmustól magukat távol tartó, több esetben az antropozófia irányába nyitó absztrakt művészek, köztük a holland Piet Mondrian is kap néhány oldalcsapást Mikštől. Ez a leggyengébb lábakon álló fejezete a kötetnek, ugyanis a szerző érezhetően zsigeri ellenszenvet táplál a nonfigurativitás iránt.

Vajon miként hat a művekre az alkotó és a politika kapcsolata? Az ideológiák és a politika milyen hasznot képes húzni a műalkotásokból, illetve a művészek a politikából? Egy alkotás meg tud állni a saját lábán az utókor előtt, miután a neki egykor hátországot jelentő, derékig vérben gázoló politikai mozgalmak – jelesül a 20. századi balos totalitárius rendszerek – mára eltűntek a nyugati világból? Aki arra számít, hogy Mikš rádobja a cinket a három alkotóra, rajtuk keresztül az avantgárd mozgalmakra, majd eliminálja az életművek kvalitásait, az csalódni fog. A maradandóság kérdése inkább a középszer esetében teszi zárójelbe az egyes életműveket, Malevicsnél, Grosznál és Picassónál a legkevésbé sem. Azonban az erkölcsi felelősség kérdése, így munkásságuk kritikai vizsgálata megkerülhetetlen. Még akkor is, ha Malevicset az a rendszer tette tönkre, amelynek az építésbe ideig-óráig beszállt; az első számú német kultúrbolsevik dicsérő jelzőjével megajándékozott, amúgy kifejezetten mizantróp Grosz pedig akkora önkritikát gyakorolt amerikai kivándorlása után, amelyhez a fal adta a másikat. Picasso már más eset. 1944-ben belépett a Francia Kommunista Pártba, hatalmas reklámot csinálva a mozgalomnak.

Számos párttársával ellentétben őt sem az 1956-os magyarországi, sem az 1968-as csehszlovákiai események nem késztették tiltakozásra, s a sztálinizmusra sem volt egyetlen rossz szava – legalábbis nyilvánosan.