Túlhajtás helyett túlhajlítás

Maráczi Tamás és Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Mi köze egy békéscsabai srácnak az amerikai blueshoz?
Nincs racionális magyarázat. Kamaszkoromban beütött. Mondják, hogy a hangszer találja meg a zenészt – a herflivel és velem éppen ez történt. Apám jazzrajongó volt, szaxofonozott. Engem eredetileg a billentyűs hangszerek vonzottak, de nem ejtettek rabul. Tetszett viszont a hatvanas-hetvenes évek funky- és soulvilága, az Amerikában nagy sikereket arató Commodores, a The Temptations, a Delegation, az Earth, Wind & Fire, a Kool & the Gang, Sam Cooke és James Brown zenéje. Gyerekkoromban még a popzenében is akadtak valóban nagy előadók, akiket a mai napig kedvelek, ilyen George Michael. Gyűjtögettem a jórészt Jugoszláviából behozott bakeliteket, így jutottam hozzá Sonny Boy Williamson One Way Out című lemezéhez, és a szájharmonika hangja az első pillanattól megfogott. Tizennégy-tizenöt évesen a könyvtárakban kezdtem kutatni a szájharmonika-zene után, bakeliteket, kazettákat kölcsönöztem. A rendszerváltás után ránk szakadó új impulzusokból engem kamaszként ezek 
a gyöngyszemek érdekeltek. Gyűltek a tapasztalatok, aztán autodidakta módon elkezdtem gyakorolni.

Honnan volt az első szájharmonikája?
A békéscsabai lengyel piacról. Kínai márkájú, Hero szájharmonika volt, megvan a mai napig. Elkezdtem fújni-­szívni tiszta tüdőből, tudatosság nélkül, halálra untattam a békéscsabai úszócsapatot – ötéves koromtól heti öt, majd tizenegy edzésre jártam, később ifiválogatott is voltam –, a herfli állandóan nálam volt. Hosszú időbe telt, míg sikerült azokat a bizonyos blueshangokat kicsikarni belőle, amelyeket a bakeliteken hallottam.

Hét év múlva pedig sikert aratott egy harmonika-­világbajnokságon.
Miután előcsalogattam az első blueshangokat, olyanná váltam, mint egy pitbull: megragadtam őket, és nem engedtem el. 1991-ben már közreműködtem a békéscsabai Rag Doll zenekar fellépésein. Nagy élmény volt, sokat tanultam a Kőváry testvérektől, Zoltántól és Pétertől, aztán Horváth „Jack” Lászlótól, akire első mentoromként tekintek. A gyors fejlődéshez hozzájárulhatott némi tehetség, de leginkább az érdeklődés és a kitartás vitt előre. Naponta sok órán át nyúztam a herflit. A harmonikázásban egyébként elképesztő fejlődés indult el a hetvenes évek második felében, ami a mai napig tart.

Szájharmonika-forradalom?
Igen. Kirobbantója a többszörös Grammy-díjas amerikai Howard Levy volt. Egy speciális technikát fejlesztett ki a hetvenes évek végén, túlfújásos vagy túlhajlításos technikaként ismert. Ha valaki megtanulja, megszűnnek a hangszer korlátai, és úgy tud vele bánni, mint egy kromatikus harmonikával, amelyen egy váltógomb segítségével még a félhangokat is ki lehet játszani. Szárnyakat ad ennek a tízlyukú, alapvetően egész hangokból álló, pentaton skálán mozgó hangszernek, amelyen fújva-szívva játszunk.

Polgári foglalkozása soha nem is volt?
Dehogynem, tanítói, testnevelő tanári végzettséggel, ifjúsági válogatott úszói múlttal évekig dolgoztam úszásoktatóként, edzőként Békéscsabán. Reggel hatkor már a diáksportkör edzéseit vezettem egy általános iskola és gimnáziumban, hetente volt huszonkét tanórám, külön oktatásokat is vállaltam esténként, amit nagyon szerettem, de alig vártam, hogy koncertezhessek. Előbb-utóbb persze választanom kellett. Egyszer aztán behívott az igazgatónő, ott álltam strandpapucsban, síppal a nyakamban, és nekem szegezte a kérdést: a tanítás vagy a zene? Nem volt kérdés, hogy a zene, a blues az én utam.

Hány herflit használ egy koncerten? Hány darabos a teljes gyűjteménye?
A gyűjteményem jó tíz éve még csaknem ezerdarabos volt, mára kevesebb mint a fele van meg. Elajándékoztam és el is adtam belőlük. A koncerteken tizenöt-húsz darabot használok, mert a különböző hangnemekhez különböző harmonikák kellenek. Van köztük diatonikus és kromatikus is. Bizonyos fellépéseken három másik fajtát, akkord-, basszus- és tremolóharmonikát is bevetek. Egy klasszikus, tíz hanglyukú, kicsinek és egyszerűnek tűnő szájharmonikán akár több hangnemben is lehet játszani, de az igen bonyolult.