Maráczi Tamás és Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.
Mi köze egy békéscsabai srácnak az amerikai blueshoz?
Nincs racionális magyarázat. Kamaszkoromban beütött. Mondják, hogy a hangszer találja meg a zenészt – a herflivel és velem éppen ez történt. Apám jazzrajongó volt, szaxofonozott. Engem eredetileg a billentyűs hangszerek vonzottak, de nem ejtettek rabul. Tetszett viszont a hatvanas-hetvenes évek funky- és soulvilága, az Amerikában nagy sikereket arató Commodores, a The Temptations, a Delegation, az Earth, Wind & Fire, a Kool & the Gang, Sam Cooke és James Brown zenéje. Gyerekkoromban még a popzenében is akadtak valóban nagy előadók, akiket a mai napig kedvelek, ilyen George Michael. Gyűjtögettem a jórészt Jugoszláviából behozott bakeliteket, így jutottam hozzá Sonny Boy Williamson One Way Out című lemezéhez, és a szájharmonika hangja az első pillanattól megfogott. Tizennégy-tizenöt évesen a könyvtárakban kezdtem kutatni a szájharmonika-zene után, bakeliteket, kazettákat kölcsönöztem. A rendszerváltás után ránk szakadó új impulzusokból engem kamaszként ezek
a gyöngyszemek érdekeltek. Gyűltek a tapasztalatok, aztán autodidakta módon elkezdtem gyakorolni.
„Egyszer aztán behívott az igazgatónő, ott álltam strandpapucsban, síppal a nyakamban, és nekem szegezte a kérdést: a tanítás vagy a zene? Nem volt kérdés, hogy a zene, a blues az én utam”
Honnan volt az első szájharmonikája?
A békéscsabai lengyel piacról. Kínai márkájú, Hero szájharmonika volt, megvan a mai napig. Elkezdtem fújni-szívni tiszta tüdőből, tudatosság nélkül, halálra untattam a békéscsabai úszócsapatot – ötéves koromtól heti öt, majd tizenegy edzésre jártam, később ifiválogatott is voltam –, a herfli állandóan nálam volt. Hosszú időbe telt, míg sikerült azokat a bizonyos blueshangokat kicsikarni belőle, amelyeket a bakeliteken hallottam.
Hét év múlva pedig sikert aratott egy harmonika-világbajnokságon.
Miután előcsalogattam az első blueshangokat, olyanná váltam, mint egy pitbull: megragadtam őket, és nem engedtem el. 1991-ben már közreműködtem a békéscsabai Rag Doll zenekar fellépésein. Nagy élmény volt, sokat tanultam a Kőváry testvérektől, Zoltántól és Pétertől, aztán Horváth „Jack” Lászlótól, akire első mentoromként tekintek. A gyors fejlődéshez hozzájárulhatott némi tehetség, de leginkább az érdeklődés és a kitartás vitt előre. Naponta sok órán át nyúztam a herflit. A harmonikázásban egyébként elképesztő fejlődés indult el a hetvenes évek második felében, ami a mai napig tart.