Van egy túraútvonal. A szlovén kéktúra. Maribortól az Adriai-tengerig. Lehetne Muravidéktől a tengerig, de Muravidék még nincs benne. Talán majd egyszer. Bő egy hónapot rá kell szánni, lehet pecséteket gyűjteni, s a végére az ember hegymászónak nevezheti magát.
Egy hétre bevetjük magunkat mi is a Ljubljanában élő B. barátommal a hegyek közé. Megcélozzuk a Kamniki-Alpokat. Nem vagyunk teljesen kezdő hegymászók, de haladónak se mondanám magunkat. Inkább fertőzöttek, akik belekóstoltak a jóba, és nem tudják abbahagyni. Meg amúgy is, két éve, amikor negyven lettem, megfogadtam, hogy minden évben megmászok legalább egy kétezer méter fölötti csúcsot.
Első állomásunk a Koča na Travniku (1548 méter). A kočák menedékházak, amelyeket jórészt az első világháború előtt építettek, és különféle turistaegyesületek tartanak fenn azóta is. Nem egyhez vezet fel drótkötélpálya, amelyen egykor lőszert szállítottak a partizánok. Szóval, a kočákban van melegétel és van szállás. Szlovén gulyás és Laško sör. Útközben rókagombát szedünk, ličnicának mondják a szlovének. Megállunk egy hegyi legelőn, hogy megkérdezzük, van-e friss sajt. Behívnak. Papa elteszi a kinti asztalról a vadászpuskát, mama megkínál ajdovi žgancival, azaz hajdinás gancával és aludttejjel, csak úgy, mert van. Papa szilvapálinkát tölt. Egy pillanatra otthon érzem magam. Estére húsz kilométeres gyaloglással és ezerméteres szintemelkedéssel érkezünk meg a kočába. Éjszaka nincsenek alvási problémáink. Reggelire kihozzák az általunk szedett rókagombával fűszerezett tojásrántottát. Szó nélkül megpucolják, és felszolgálják nekünk. Mintha ez olyan természetes lenne. Felár nélkül. Kedvesen.
Jönnek a kétezres hegyek. A Raduha (2062 méter) tetejéről már megnyílnak a havas csúcsok. Jó idő van, bevesszük. Nehezebb falat az Ojstrica (2350 méter), amely hol ködbe burkolózik, hol kibukkan a ködből. Reggel négykor indulunk a csúcstámadásra, hogy még a délutánra jósolt rossz idő előtt leérjünk. Fekete alpesi szalamandrák keresztezik utunkat, célirányosan, az őshüllők magabiztosságával közlekednek. Kőszáli kecskék verik le a köveket a szikla oldaláról. Már nem tréfál a hegy, megmutatja igazi arcát. Emelkedés, ereszkedés és köd, rengeteg köd. A gyönyörű völgyekből semmit se látunk. Az orrunkig, esetleg pár méterre a következő jelzésig. Kapaszkodunk a sziklába, hogy le ne kapjon a falról a szél. Nem érjük el az Ojstrica csúcsát. Vissza kell forduljunk. A lejövetel olyan, mintha ötvenszer megkerülnénk a hegyet. Követjük a keskeny ösvényt. Követjük a jelzést. Közel kerülünk az igazi hegymászóélményhez. Örülünk, hogy túléltük.
A Magyar Nemzeti Galéria Dolce vita című kiállítása jóval több, mint egyszerű katalógusa az utóbbi két évszázad „italomán” magyar képzőművészeinek és az ő legkülönbözőbb stílusú, a téma miatt mégis rokon alkotásaiknak. Itália rajongóinak műveit nézhetjük végig a Budavári Palotában.
Somogyi Győzővel nagy formátumú, pótolhatatlan alkotót, mestert és példaképet veszített el a magyar nyilvánosság és kulturális élet.
Jól emlékszem a műteremre, a konyhára, a verandára. De leginkább az atmoszférára, a miliőre. Olyan ház volt és olyan kert, ahol jó lenni. Somogyi munkássága összetéveszthetetlenül karakteres, ezer közül is felismerni egy-egy festményét vagy grafikáját. Győrffy Ákos írása.
Bár volt idő, amikor politikus voltam, és a politika mégiscsak társas műfaj, a magánéletemben inkább kerültem a társaságot.
„Egyik napról a másikra omlott össze az a hétköznapi világ, amelyet addig természetesnek hittünk.” A Bahmut című új háborús regény anonimitását őrző, kárpátaljai magyar írójával beszélgettünk!
Az amerikai kormányzat előbb ellenőrizni akarja az egyre fejlettebb AI-modelleket, mielőtt megengednék a nagyvilág felé való terjesztésüket.
Jelentősen javult több magyarországi LMBTQ-szervezet pénzügyi helyzete 2025-ben.
