Megértünk a pusztulásra?

Ez jár a fejemben.

Mert az az ember, aki ködképekkel harcol, miközben a valódi, élő ellenségei a kést fenik a szomszéd szobákban, az az ember megérett az elmúlásra.

Szabadkőművesekkel, száz éve meghalt költőkkel hadakozni, miközben seregnyi életbe vágó kérdés vár megoldásra, olyan luxus, olyan energiapocsékolás, amit egyetlen nemzet, egyetlen nép, egyetlen állam sem engedhet meg magának.

(Az a vád, hogy Ady szerette a pénzt, és mivel a pénz a zsidóknál volt, szerette a zsidókat is. Azt is a szemére vetik, hogy elkövetett egy csomó rossz novellát meg publicisztikát, és szinte mellékesen írt néhány jó verset is. Bevallom, magam is szeretem a pénzt, és szeretem a jó irodalmat… Ráadásul úgy vagyok a poétákkal, mint a magasugrókkal: nem a száz sikertelen kísérletükön, hanem csakis a legjobb teljesítményükön mérem őket. )

Mit szeretnék? Megpróbálom hirtelenjében összefoglalni. Nyilván felületes leszek, naiv álmodozó, de hát végül is szépírónak vélem magam, talán nem is volna jó, ha a pénzügyi szakemberek, a politikusok vagy a diplomaták esze járása szerint működne az agyam.

Azt szeretném, ha a magyar név megint szép lenne, méltó régi nagy híréhez. Szeretném lemosni róla mindazt a gyalázatot, amit rákentek a századok.

Kinyílik a bicska a zsebemben, ha azt hallom, hogy ez a szedett-vedett magyarság, ez a népzagyvalék, amely összeverődött itt a Kárpát-medence hatalmas mosóteknőjében, ez az ócska keverék nép az ő kurta és szánalmas kis történelme során mindig csak veszített. Annyira ostoba, műveletlen, érzéketlen (vagy kiszámítottan galád, átgondolt, bántó) és hamis az állítás, hogy szinte vitába szállni is méltatlan vele. Hiszen vagy a földkerekség összes népe „keverék”, vagy pedig egyik sem az (még az sem, amelyiket mi nem szeretjük, s amelyiknek a „kurta és kisszerű” históriáját magunk is lenézzük). Arról meg aztán már nem is beszélek, hogy a lovasaink több mint ezer évvel ezelőtt három emberöltőn át szinte akadálytalanul tekeregtek el a Pireneusokon túlra meg a frank Atlanti-óceánig vagy éppen Konstantinápolyig. A csatát sosem vesztő Szent Istvánról, a lovagkirály Szent Lászlóról vagy a Nápolyért küzdő Nagy Lajosról sem beszélek. Hagyjuk ama régi dicsőséget, és beszéljünk arról, amiről most beszélnünk kell, és ami abból a szomorú, ám kétségtelen tényből fakad, hogy a 16–17. század gigászi és agresszív világbirodalmával, az oszmán-török birodalommal nem bírtunk el, ezért aztán a 18. század csatos cipős, kongó hivatali folyosós Habsburg-századába igencsak megfogyva és kivérezve érkeztünk meg. Azt talán elfogadom, hogy hajdúk, kurucok, huszárok, 1848–49 vagy éppen a kiegyezést követő korszakok sokféle kisebb-nagyobb dicsősége és sikere ellenére, vagy éppen 1956 ragyogó csillagának ellenére azt mondjuk, hogy az előző háromszáz év a magyarság számára szokatlanul sok rosszat hozott.