Be kell vallanom, sosem volt a kedvenc költőm. Az is igaz, hogy sosem volt kedvenc költőm, sok költőt szeretek vagy nagyra tartok, nem kivételezek senkivel. És az is igaz, hogy Petri György költői életműve nem is olyan, hogy valakinek csak úgy a kedvencévé váljon. Ahhoz túlságosan érdes, illúziótlan és komor, olykor cinikus. Pontosan olyan, mint a korszak, amelyben a versek megszülettek. Hemingway írja valahol, hogy sokan hiszik a nagy művészeket leányiskolákban tanító széplelkeknek, azonban ideje lenne leszámolni az illúzióval. Tényleg ideje lenne, mert a legtöbb esetben ezek a nagy művészek, korszakos írók bizony gyarló embereknek bizonyultak. Nem kivétel Petri György sem, sőt. Életútját, életvitelét tekintve nem volt az a figura, akit az ember jó szívvel állítana példaként az ifjúság elé. Nem mintha József Attilát, Szabó Lőrincet vagy Ady Endrét ilyen alapon példaképnek lehetne tekinteni.
A művészek érzékeny, az átlagosnál nagyobb fordulatszámon működő pszichéje a nagy művek megírása mellett kiszolgáltatottá, sebezhetővé is teszi őket.
Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg.
Peter Thiel szerint a gazdasági és politikai feszültségek nyolcvan százaléka világszerte a lakhatással lehet összefüggésben. Ehhez képest a földtulajdonlás természetéről, a modern emberre és kultúrára gyakorolt hatásáról kevés szó esik – s ha nem figyelünk oda, a szocializmus újra népszerű lesz.