Trianon asszonyai

Egy nemzet szétszakítása nem lehet női téma – ahogyan férfitéma sem. Közös nyomor, amelyben együtt vagyunk benne nemtől, országhatároktól, generációtól függetlenül. Ki mennyire távolról – ha úgy tetszik: közelről –, de érintett. Lányok, asszonyok, anyák, testvérek, özvegyek és árvák sorakoznak fel időről időre Magyarország határain, régi-új életük válaszvonalán: munkahelyről, iskolából, olykor családjuktól térnek haza változó gyakorisággal, változó időtartamra, hogy az otthoniakkal legyenek.

Anyai dédanyám 1913-ban született Szatmárnémetiben, itt élte az életét a kétezres évek elejéig. Amikor már nem volt képes ellátni magát, a lányához költözött Budapestre. Ekkoriban kötelező jelleggel utaztatták a kilencven körüli, meggyötört asszonyt a határhoz, hogy bizonyos időközönként kilépjen az országból, majd visszatérjen – a jog így akarta. Gyerekkoromban egy-egy ilyen úton velük tartottam, ha épp nem volt hova tegyenek. Természetes része volt ez az életemnek, ahogyan az is, hogy a Pest megyei szomszéd olykor utánam ordított, hogy a „román anyámat”. Olyan nők között nőttem fel, akik számára a kettős állampolgárság, a többnyelvűség és a kétoldali megvetés velejárója volt az életnek, és akik különösebb panaszkodás vagy lázongás nélkül törődtek bele abba, hogy ezt a megmásíthatatlan sorsot kapták. Anyák, nagymamák, dédszülők, akik fél szívvel mindig hazavágynak – a határ akármelyik felén legyenek is.