Köszönet állandó útitársamnak

Vannak írók (és zeneszerzők, filmrendezők, festők stb.), akik egy életen át elkísérik az embert. Nem tágítanak. Olyanok ezek az alakok, mintha a családtagjaink lennének, sőt még ennél is mélyebbre – vagy beljebb – mennek, a lényünk részeivé válnak. A szavaik, a zenéjük, a képeik mintha a mi életünkről mondanának el valami lényegeset, mintha csak hozzánk beszélnének. Mintha jobban ismernének minket, mint mi saját magunkat. Minden művészet magaslati pontja ez, amikor megszűnik a művek személyessége, és az egész, az „életmű” feloldódik a közös emberiben. Mindenkié lesz, de úgy, hogy közben senki nem birtokolhatja. A művészet nagy misztériuma ez, olyan kiváltság és kegyelem, amely csak keveseknek adatik meg. Ha fel kellene sorolnom olyan művészeket, akik maradandó hatást gyakoroltak az életemre, Fekete István mindenképp köztük lenne. Már nem emlékszem, mikor találkoztam a műveivel először.

Valószínűleg – mint a legtöbbünk – gyerekkorom első éveiben. Arra viszont emlékszem, hogy egy nem túl súlyos influenza idején, amikor úgy ötödikes lehettem, és az orvos ágymeleget rendelt egy teljes hétre, elolvastam a Tüskevárt. Mély, szinte meditatív olvasmányélmény volt, teljesen megszűnt a külvilág, még azt is elfelejtettem, hogy fáj a torkom. Arról a világról, amely a regényben feltárult, nekem is volt valamilyen gyermeki tudásom, hisz a Duna mellett, nagy erdők közelében éltem. Sokkal később, felnőtt fejjel egy esős balatoni délutánon megint a kezembe került ez a könyv, és ugyanolyan hatást tett rám, mint gyerekkoromban. Számomra ebből is látszik, hogy Fekete István úgynevezett ifjúsági irodalma egyáltalán nem ifjúsági irodalom, hanem univerzális, mint a legnagyobbaké.

Sokakban él az a téves elképzelés Fekete Istvánnal kapcsolatban, hogy elsősorban ifjúsági író volt. Tény, hogy legnépszerűbb műveinek olvasói főként a gyerekek, a kamaszok, de annak, hogy így alakult, leginkább történelmi (politikai) okai vannak. Fekete István 1945-ig népszerű „komoly” írónak számított, a kor egyik legnagyobb ígéreteként tekintettek rá, főleg azután, hogy 1939-ben elnyerte a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda szépirodalmi pályázatának első díját Zsellérek című nagyszerű regényével. A bontakozó írói pályát aztán brutálisan derékba törte a kommunista hatalomátvétel, Fekete Istvánt a szó fizikai értelmében megnyomorították a diktatúra verőlegényei, műveit megsemmisítették, írásait csak a Vigilia és az Új Ember közölte. Mint oly sokaknak, neki is az ifjúsági irodalom maradt menekülési útvonalként, de ezek a művei ugyanolyan kiválóan megírt, időtlen remekek, mint a vadásznovellái és a regényei.

Fekete István állandó útitársam volt az elmúlt évtizedek erdőjárásai közben, a szelleme mindig ott lebegett a közelben az ösvények fölött, olykor egy-egy könyve is ott lapult a hátizsákomban. Amikor „a magam erdeiben” jártam – hogy a számomra talán legkedvesebb könyvének címét idézzem –, sokszor jutott eszembe. Úgy gondoltam rá, mint egy sosem látott, mégis közeli apára, akivel szívesen meginnék egy üveg bort egy vadászház teraszán, hallgatnánk a szarvasbőgést, pipáznánk, és az erdő titkos életéről beszélgetnénk. Ha a Nagymaros fölötti Rózsakunyhónál, életének egyik helyszínén járok, mindig elmondok érte egy imát, és megköszönöm neki azokat a sosemvolt, nekem mégis nagyon fontos erdei beszélgetéseinket.