Keith Richards álma 

Lassan kifelé araszolok, meg-megállva. Maradnék is, meg nem is. Bizonytalankodom tehát. Tudom, hogy a Satisfaction jön, mert másként nem lehet. Ami az utóbbi több mint fél évszázad során milliók életét változtatta meg, és ez egy egyszerű daltól azért mégiscsak szép teljesítmény. Tudom, hogy csak rock and roll, de én szeretem. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha megvárom a koncert végét, és egyszerre indulunk el vagy hatvanezren erről a rohadt reptérről, már tényleg elég nagy mázli szükségeltetik ahhoz, hogy másodjára is megússzam a metrót Smíchovig. Idefelé kis híján megfulladtam, és miután sikeresen kirángattunk néhány utastársat a szerelvény alól, még vagy hat órát aszalódtunk a döglesztő hőségben minden idők legrosszabbul szervezett Rolling Stones-koncertjén, ami után az összes promotert nehéz vasban kellett volna bekasztlizni a Pankrácba. Aztán felhangzik a jól ismert riff, Keith elpöcköli a csikket, és maradok, lesz, ami lesz. Az már fel sem merül, hogy esetleg azért, mert ez most már tényleg az utolsó alkalom, mert ez már annyiszor felmerült, hogy lehetetlen komolyan venni. Ezek a csávók örökké fogják tolni, vagy ha nem, hát egy adott pillanatban kikászálódnak a koporsóból, és ezzel a számmal nyomják el a végítélet borzalmas harsonáit, vagy még inkább megtanítják a fúvósszekciónak, tekintve, hogy a szerző eredendően amúgy is trombitákra álmodta meg azt az átkozott gitárriffet, csak éppen nem volt kéznél egyetlen valamirevaló rezesbanda sem a környéken.

A sztori nagyjából a következő. Első fejezet, Keith álma. Helyszín az Amerikai Egyesült Államok, a Stones turnéja. Az időpont 1965 májusa. Az etióp naptár szerint ugyan még csak 1957-et írunk, ez az ügyünk szempontjából elhanyagolható körülmény. Dél-Vietnámban partra szállnak az első amerikai tengerészgyalogosok, miután nem sokkal korábban Johnson elnök engedélyt adott a Lángoló nyíl hadműveletre, és ettől kezdve hajnalonként jobban érezni a napalm szagát, mint a fűét; az NSZK felveszi a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, és megkezdődnek az előkészületek a román kommunista párt kilencedik kongresszusára. Térdig gázolunk a hatvanas években, a vérben és a virágokban. Mindeközben Keith Richards, akinek ez idő tájt éppen nem volt csaja (fontos momentum), arra riadt egy reggelen, hogy álmában megírta a Satisfactiont. Mivel pontosabb emlékei nincsenek az eseményről, hálát ad Istennek, hogy az ágya mellett egy Philips gyártmányú kazettás magnetofont talál. Visszatekeri a lejárt szalagot (negyvenöt perces) és legnagyobb meglepetésére a Satisfaction témáját találja rajta, valamint negyvenpercnyi irgalmatlan horkolást. Ebből arra következtet, hogy beleszundíthatott a komponálásba, ráadásul az ötlet elég primitívnek tűnt éhgyomorra, ezért rágyújtott, és elindult egy sörért. „És még szarul is szól – gondolta közben –, kellett nekem akusztikus gitárral tetézni a bajt, de ha egyszer azt találtam az ágyban…”