A vadság dicsérete

Végleg eltűnt a vadság a világból? Ha a kényelmes bútoraink, légkondicionált autónk, az egyre okosabb kütyük és a bármikor elérhető meleg vizes zuhany nyújtotta komfort érzetéből indulunk ki, akkor nagyon úgy tűnik. A fejlett országok átlagos polgára idejének 91 százalékát zárt térben tölti. Ha azonban a vadságot a kiszámíthatatlansággal, az általunk még ma is uralhatatlan rendszerekkel azonosítjuk, akkor nagyon is ott van a mindennapjainkban. Csupán új arcot öltött. A háborús eseménysorok, az óriási tömeg vagy az ép ésszel felfoghatatlan komplexitású technológiák mind a vadságot jelentik, amelyek súlyos kockázataitól többnyire csak a leggazdagabbak élveznek valamiféle védelmet.

Ám akad itt még valami, ami elől talán még ők sem bújhatnak el: a természeti erők planetáris léptékű elvadulása. „Minél nagyobb kiszámíthatóságot teremtettünk az életünkben, minél jobban ellenőrzésünk alá vontuk a világot, és minél inkább megszabadultunk a vadságtól, ironikus módon úgy emeltük egészen új szintre a természetben.” Másként fogalmazva: a vadság kiszorítása egyéni életünkből globális szinten a vadság elszabadulásához vezetett, aminek legerőteljesebb jelei az egyre gyorsuló éghajlatváltozás, valamint a biológiai sokféleség – némiképp leegyszerűsítve a vadállatok és 
a növények jelenlétének – drámai visszaszorulása.

Paul Wapner a washingtoni American University külpolitikai intézetének professzora (John F. Kennedy 1963-ban itt mondta el talán leghíresebb beszédét a békéről), a környezetvédelemről ma legszebben író szerzők egyike. Sem a posztmodern ludditizmust, sem a technofil utópiákat nem fogadja el: az ipari kor előtti időkhöz való visszatérés erősen hippis koncepcióját épp annyira tartja lehetetlennek, mint a kizárólag technológia-központú jövőképet. Így elveti a bolygómérnökség (geoengineering) divatos módszertanát is, azaz a természet erőit – főként az éghajlatot, de a fajkihalást is – műszaki megoldásokkal befolyásolni kívánó iskolát.

Miért? A konzumerizmus visszafogása és a cselekvő környezetvédelem helyett a „vad klíma megszelídítésével” vagy kihalt fajok feltámasztásával próbálkozó technológiák szerzőnk meggyőződése szerint kudarcra vannak ítélve. Wapner sokkal inkább a „visszavadítás” (rewilding) koncepcióját preferálja: azt az ezredforduló környékén megjelent konzervá­ciós trendet, amely jelentős méretű területek emberi tevékenység előli teljes, hermetikus elzárására épül. Ez kicsiben már ma sem csak álom, hanem gyakorlati valóság: az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság éppen a közelmúltban döntött egy hetvenhektáros területrész fokozatos visszavadításáról, ahol az őshonos flóra és fauna mellett európai bölények élhetnek zavartalanul. A megközelítés egyik atyjának tekinthető Edward O. Wilson biológus persze nagyobban gondolkodik: az általa leírt fél-Föld (Half-Earth) koncepció a bolygó felületének ötven százalékát vadítaná vissza.

Szerzőnk egyéni életünkben is változást sürget. Azt szorgalmazza, hogy teremtsünk tudatosan több kiszámíthatatlanságot, rendszeres kisebb kényelmetlenségeket, sőt akár veszélyérzetet a mindennapjainkban. A jobboldali nyilvánosságot világszerte ambivalens hangulatban érte a zöldkérdés példátlan felfutása a politikai napirenden. Wapner logikája – Henry David Thoreau nyomdokain –, amelyben a környezettudatosság alapjául a modernitás­kritika szolgál, újabb alátámasztása annak, mennyire autentikus otthonra lelhet a fenntarthatóság a konzervatív észjárásban is.