A másik Trianon

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Nem csak a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója esik lapunk megjelenésének napjára. Ma százéves a fejünkben élő Trianon is, ez pedig egészen más, mint a történetírás dokumentumaiból kiolvasható, dátumok egymásutánjához köthető, száraz statisztikákra bontható tragédia. A történelmi Trianont, Trianont a maga visszavonhatatlan konkrétságában nem olyan nehéz értelmezni, talán már bizonyos távolságot is tudunk tartani tőle. A másik Trianon viszont, a mentális Trianon, az, ahogyan Trianon sokkja magyarok milliónak elméjében, nyelvi, kulturális, ideologikus szinten, szokása­inkban, indulatainkban, érzéseinkben és ellenérzéseink­ben leképződött, velünk maradt, továbbra is bennünk él – és nem puszta évfordulós lózung ez.

Hiszen az már csak természetes pszichológiai reakció volt, hogy a Horthy-korszakbéli, poszttraumás Magyarország és az elszakított területek magyarjai az elfogadhatatlan, megemészthetetlen tényekre rávetítették a maguk fantom-Trianonját 
– ki-ki a magáét, ilyen-olyan elfogultságok szerint színezve.Ösztönösen létrehozták azt a „Trianont”, ami formát kölcsönöz a kétségbeesésnek, ami segít megélni a gyászt és a haragot, ami feladatokat ad, ami képessé tesz a reményre. „Trianont” mint mesét, „Trianont” mint interpretációt kellett előcsalni a realitások szorításából. Trianont tehetetlenül kellett tudomásul vennünk, „Trianont” viszont uralta az elbeszélője. Trianon rettenetes sebet ejtett a magyarságon, „Trianon” viszont megmentette őt: segített neki a talpra állásban, az újrakezdésben. S ez a „Trianon” nőtt tovább számtalan irányban, ennek ürügyén pingpongoznak máig az érvek, igazságok, feltételezések, gyanúsítgatások és hiedelmek.

A mentális Trianon – jobban szólva Trianonok – feltérképezéséhez nyújt segítséget az Osiris Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelent Trianon 100 antológia, amely a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország újraközlése mellett az első világháborútól egészen napjainkig gyűjti egybe írók, költők, publicisták, történészek, politikusok Trianonnal kapcsolatos gondolatait. De többet is ad ennél, bár nem törekszik erre – Gyurgyák János szerkesztő utószavában szabadkozik, hogy a kötetekben szereplő egyes szerzők fenntartásai miatt „csak nagyon tágan értelmezett irodalmi antológiát” tud az olvasó elé bocsátani, s a gyűjtemény célja „méltó módon elsiratni régi országunkat” –, valójában a modern magyar közgondolkozás áramlatairól, egymásnak élesen ellentmondó narratíváiról alkot képet. Talán azért, mert 1920 óta minden magyar közéleti diskurzus valahol Trianon-­diskurzus is egyben? Vitatható állítás, de van benne valami.