A magyar „lehetőségi feltétel”

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – tartja a konvencionális bölcsesség. Vannak olyanok, akik sérelmezik ezt az állítást, mondván: kirekesztő. Formális logika alapján könnyű belátni, miért gondolják így. Ha bármelyik honfitársunk úgy dönt, ő nem foglalkozik a trianoni traumával, érezheti úgy, hogy a fájdalom hiánya a magyarságból is kizárja őt. Másfelől viszont, miért fájna Trianon bármely más nemzet polgárának? Úgy tűnik tehát, hogy ez a sajátos, már-már sarkos definíció akkor igaz, ha megfelelően értjük. Azaz a Trianon miatt érzett fájdalom szinte elképzelhetetlen anélkül, hogy valaki magyar identitással rendelkezzék. A magyar identitás megismerésének egyik sarokpontja tehát Trianon megértése. Ebben az összefüggésben nevezhetjük a száz évvel ezelőtt történteket – Immanuel Kant után szabadon – a magyar identitás egyik „lehetőségi feltételének”.

Aki magyarnak vallja magát, az tudatosan vagy tudat alatt dönthet úgy, hogy nem foglalkozik Trianon kérdésével, és dönthet akként is, hogy mindennapjai szerves részévé teszi a nemzeti traumát. A trauma kifejezés több mint találó. 
Ha ugyanis egy ember életét traumatikus események árnyékolják be, szintén kétféle irányba indulhat. Vagy tabusítja őket, s igyekszik kerülni még az emléküket is, vagy pedig élete minden mozzanatát meghatározó eseményként fogja fel őket. Előbbi kapcsán gondoljunk csak a Németh László­féle Iszony főszereplőjére, aki haláláig tagadta házassága szörnyű mivoltát, utóbbira pedig jó példa Juhász Gyula, aki még a félrecsúszott nyakkendőkben is a beteljesületlen szerelem traumáját látja visszaköszönni. Ha lehetőségi feltételként tekintünk Trianonra, könnyű belátni, hogy mindannyiunk magyar identitásában van egy olyan elem, amely érzékeny a trianoni traumára, s amelyet habitustól függően aktiválhatunk vagy elnyomhatunk.

Arra a kérdésre tehát, hogy miért fáj Trianon, akkor kaphatunk valódi választ, ha közelebbről is megvizsgáljuk identitásunkat, amely általában véve is több komponensben gyökerezik. Identitásképző elem lehet például a közös biológiai származás, a közös élőhely, a közös emlékek, a közös nyelv, a közös hagyományok vagy éppen a vallás. Nehéz lenne ezeket az elemeket vegytisztán szétválogatni, az azonban bizonyos, hogy az identitás olyan közös jellemzőket takar, amelyeken legalább még egy embertársunkkal osztozunk. Minél többen osztoznak ezeken a közös jellemzőkön, annál többen vallják magukat az adott csoporthoz tartozónak. Ez azonban még nem elégséges egy adott identitás kialakulásához. A közös jellemzők megléte vagy hiánya ugyanis voltaképpen annak függvénye, hogy az egyének valóban kölcsönösen felismerik-e ezeket a tulajdonságokat egymásban. A közös identitást tehát végül mi, emberek hozzuk létre azáltal, hogy felismerjük az identitásképző elemeket egymásban. Azaz mi magunk töltjük meg tartalommal. Ennek módja pedig a történetmesélés.

Mindannyian ismerjük a csodaszarvas mondáját, Szent István király államalapításának krónikáját, a magyar nyelv különlegességéről szóló fejtegetéseket, a Kárpát-medence csodás adottságaira vonatkozó leírásokat és a szabadságharcos magyarokról szóló modern regéket. Ezeket saját történetünkként azonosítjuk. Közös vonást találunk mondjuk Szent István, az 1956-os pesti srácok és magunk között, felismerjük a történelmi mintázatokat, és ehhez viszonyulást alakítunk ki magunkban. Ha nem is egyformát, de közöset. A trianoni trauma is identitásunk, tehát saját magunkról szóló történetünk része, mégpedig olyan része, amellyel – tragikus jellegénél fogva – nehéz újra és újra szembesülnünk. A múltbéli tragikus eseményeket az ember úgy dolgozza fel, hogy igyekszik racionalizálni őket, s a racionalitás burkába csomagolva építi be saját elméjébe. Onnan lehet felismerni a jelenséget, ha ilyen mondatokat hallunk valakitől: „azért történt velem mindez, hogy később megerősödjek”, vagy „sokat tanultam az esetből, más ember lettem általa”. Trianonnak egyelőre nem született ilyen racionalizált, egyben széles körben elfogadott olvasata. A magyarok egy része tabusítja, más része pedig az élet minden aspektusát megmérgező tényezővé teszi. Aki tabusít, az identitásképző történetének egy részét tagadja meg, aki hiperszenzitív, az identitásának egy traumatikus részét hangsúlyozza túl. Mint minden traumánál, Trianon esetén is az lenne a cél, hogy felépüljünk belőle. Vajon melyik stratégia, a tabusítás vagy a hiperszenzitivitás segít nekünk ebben?