Szepesi a természetben élő emberről

A három évvel ezelőtt elhunyt Szepesi Attila az „utolsó bölények” egyike volt. Annak ellenére volt az, hogy a halála óta mintha kissé elfelejtette volna az irodalmi élet. Majdnem fél évszázados pályája során harmincnyolc önálló kötete jelent meg. Költészete bizonyos értelemben Weöres Sándor nyomdokain haladt, de ez korántsem azt jelentette, hogy mesterét másolta volna. Egyáltalán nem. Inkább a szemléletükben, a világlátásukban volt valami közös. Szepesi Attila nagyon sokat tudott a világról. Olyannak látta, úgy érzékelte, ahogy csak kevesen. Látásának gyökerei az emberiség múltjába vezetnek, az archaikus időkbe. Szepesi Attila maga is archaikus ember volt, érzékenységének, figyelmének természete tette azzá. Nem a töredékessel, a széthullottal foglalkozott, hanem mindig az egész érdekelte, a világ paradicsomi teljessége. Keserű élettapasztalatai, a magyar történelem tragikus fejleményei sem tudták eltántorítani ettől. Tornai József és Szepesi Attila halálával a magyar költészet szinte sámánisztikus, a kezdetekkel kapcsolatot tartó mélyárama szakadt meg. 

A verseskötetek mellett Szepesi esszéírói munkássága is igen jelentős, s ezek közül – legalábbis a számomra – a 2002-ben megjelent Tündérek és katonák a legfontosabb. De senki ne gondolja, hogy az esszé Szepesinél valami száraz, lábjegyzetekkel sűrűn ellátott, életidegen szöveget jelent. Verseihez hasonlóan ezek az írásai is a létezés metafizikus, élettel teli tartományaiból merítik erejüket és szépségüket. Ebben a tekintetben Weöres mellett Hamvas Béla „rokonának”, szellemi társának is tekinthető. Az esszé műfajában Hamvas óta alig valaki alkotott olyan maradandót, mint Szepesi Attila. A Tündérek és katonák esszéi Szepesi kedves témái, a régmúlt és a természet körül forognak. A természet beható ismerete és szeretete szintén az ő egyik fontos jellemzője, ami esetében nem pusztán botanikai vagy ornitológiai ismereteket jelent, hanem sokkal inkább a rejtett folyamatokról, a sugallatokról való tudást. A természet lelki arculatát fürkészi, miközben impozáns tudományos ismeretei is vannak arról, amiről beszél. A magyar régmúltban épp olyan otthonosan mozog, mint egy páfrányillatú bükkösben. S épp ez az univerzalitás az, ami egyedülállóvá teszi munkásságát.

A Tündérek és katonák remek írásai közül is kiemelkedik a címadó darab, amely véleményem szerint a magyar nyelvű esszéirodalom egyik csúcsa. Már akkor is elementáris erővel hatott rám, amikor valamelyik irodalmi folyóiratban annak idején először olvastam. 

A szöveg főhőse Derszu Uzala, a mandzsúriai erdei ember és vadász, akiről Arszenyjev, az orosz felfedező és író írt emlékezetes könyvet, s akiről később Kuroszava készített szintén emlékezetes filmet. Derszu Uzala alakján keresztül Szepesi a természetben élő emberről beszél, aki a világot egészen másképp fogta fel, mint a modern ember. Világképe az ősidők óta nem változott, olyan hagyományban él, amely egyidős az emberiséggel. Arszenyjevre, az orosz tudósra és katonára nagy hatást gyakorolt a Derszuval való találkozás, amelynek során a kezdeti gúnyt és iróniát a tisztelet és a szeretet váltotta fel. Ahogy Szepesi írja: „Megérez és útinaplójában meg is örökít egy keveset abból a mitikus és varázslatos világból, melyet a ma embere számára egyszer s mindenkorra eltakarnak a profán tér- és időszemlélet vigasztalan tényei.” A Tündérek és katonák esszéi erről a mitikus és varázslatos világról szólnak, kivételes nyelvi erővel és megformáltsággal, a kortárs magyar irodalomban már egészen szokatlan hangfekvésben. Ne felejtsük el Szepesi Attilát és életművét, a legnagyobbak egyike volt, aki kincsek egész sorát hagyta ránk.