A nigériai származású Kemi Badenoch lett Margaret Thatcher utódja
A volt kereskedelmi miniszter politikai idolja volt Thatcher.
Nem földi paradicsom, de jól vezetett, biztonságos ország – véli hazánkról John O’Sullivan. Baloldali testrablókról, internacionalista konzervatívokról, főállásban magyarázkodó európai kormányokról és a magyarok elleni hadjáratról beszélgettünk a budapesti Danube Institute igazgatójával.
Joób Kristóf interjúja a Mandiner hetilapban.
John O’Sullivan
Magyarországon élő brit konzervatív publicista, politikai elemző, a budapesti Danube Institute elnöke, a washingtoni National Review Institute munkatársa. A nyolcvanas években Margaret Thatcher brit miniszterelnök tanácsadója és beszédírója volt, majd a National Review szerkesztőjeként, a The Times társszerkesztőjeként dolgozott, később pedig a Szabad Európa Rádió alelnöki tisztét töltötte be.
Tudom, hogy ezt a kérdést már sokszor feltették, de azért térjünk ki rá röviden: hogy került Magyarországra, hogyan és milyen célokkal jött létre a Danube Institute?
Mindig is volt egyfajta szerelem köztem és Magyarország között, főleg 1956 miatt. Akkor kezdtem el érdeklődni a politika iránt, tizennégy évesen. 1956 különösen fontos év volt a magyar forradalom és a szuezi válság miatt. Nagyon elköteleződtem ekkor a magyar ügy iránt, kicsit hasonlóan éreztem magam, mint a lelkes fiatal baloldaliak a harmincas években, a spanyol polgárháború idején. Először 1971-ben jártam itt, már akkor világossá vált, hogy jóllehet Magyarország nem szabad ország, oldottabb a hangulat, mint a többi kommunista államban. A kilencvenes években rendszeressé váltak a látogatásaim, konferenciákon vettem részt, majd magam is kezdeményeztem néhányat. Ez vezetett az Új Atlanti Kezdeményezés megalakulásához 1996-ban. A kezdeményezés célja az volt, hogy segítse a visegrádi országok NATO- és európai uniós csatlakozását.
Ebben az időszakban kerültem kapcsolatba mások között Orbán Viktorral is. Később a Szabad Európa Rádióhoz kerültem, Prágába, és onnan jártam ide a hétvégéken. Akkor találkoztam Kodolányi Gyulával, illetve már korábban Jeszenszky Gézával is. Megkérdeztek, hogy írnék-e a Hungarian Review-ba, amit szívesen vállaltam. Mikor véget ért 2011-ben a prágai munkám, megkerestek, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a szerkesztőséghez, illetve elindítani egy think tanket. Erre a feladatra érkeztem tehát ide. Nagyon világos elképzelésem volt, arra szerződtem, hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatokat Magyarország, illetve a többi közép-európai ország, valamint a Nyugat között, különös tekintettel az angolszász országokra. Igazán szeretek itt élni, kedvelem Budapestet, nagyszerű város.
Úgy hallottam, létezik egy úgynevezett O’Sullivan-törvény, amely szerint minden szervezet, amely nem nyilvánvalóan jobboldali, előbb vagy utóbb baloldalivá válik…
Igen, továbbra is kitartok e tétel mellett, szerintem már több ízben is beigazolódott.
Mi lehet ennek oka? Miért pont a baloldalivá válás a törvényszerű? Lehetne akár fordítva is.
Egy szervezetben a döntéshozó személyek érvei, nézetei óhatatlanul uralkodó helyzetbe kerülnek. Vegyük például az újságírást. A legtöbb újságíró a baloldal felé tendál, ez a többség idővel szinte kizárólag baloldali szerkesztőségeket szülhet. Ugyanakkor kiegyensúlyozó hatással bírhat, hogy a nyugati laptulajdonosok nem mindegyike baloldali. Színesebb palettát eredményez, hogy vannak olyan konzervatív lapkiadók, mint Rupert Murdoch vagy Conrad Black, akik szemléletüknek érvényt is próbálnak szerezni saját sajtótermékeiknél. Ugyanúgy szükség van versenyre az eszmék és sajtótermékek terén, ahogy a gazdaságban.
Vajon miért értetődik magától, hogy az újságírók többsége inkább baloldali beállítottságú? Ha megnézzük a korábbi évszázadokat, természetes volt, hogy egy újságíró éppen úgy lehet jobb- vagy baloldali.
Úgy vélem, ez viszonylag új jelenség. Bizonyos országokban teljesen természetes volt, hogy az egyes politikai pártok saját lapokkal rendelkeznek, és hasonlóképp voltak egyházi újságok is. Mindez a nézetek széles palettáját biztosította. Ez az olyan közszolgálati vagy állami médiumok megjelenésével változott meg, mint például a BBC; a vezetésük balra tolódott, és nem állt velük szemben olyan tulajdonosi kontroll, mint a magánszférában. A másik ok, hogy az újságírók megpróbálták mindenkivel elfogadtatni azt a dogmát, hogy a tulajdonos nem avatkozhat tartalmi kérdésekbe. Szerencsére vannak olyan erős szellemmel bíró konzervatív médiatulajdonosok – mint például a már említett Murdoch vagy Black –, akik ki merik mondani, hogy ez képtelen elvárás.
„Ha megkérdezték volna Churchillt, Rooseveltet, Thatchert vagy Reagant, hogy nacionalisták-e, természetesen igenlő választ adtak volna”
Ami a konzervatív nézeteket illeti, hogyan tudná elhelyezni a magyar konzervativizmust? Hasonlítható az angolszász, Thatcher- vagy Reagan-féle felfogáshoz?
A konzervativizmus jelenleg a megújulás, az újragondolás korszakában van, számos tényező és személy hatására. Ilyen személy nyilvánvalóan Donald Trump, Nigel Farage, Boris Johnson vagy éppen Orbán Viktor. Úgy gondolom, – bár sokan ezt teszik – nem kell eltúlozni a különbséget a Thatcher- és Reagan-féle konzervativizmus, illetve a Trump, Johnson, Farage és Orbán által képviselt vonal között. Mire gondolok? Ha megkérdezték volna Winston Churchillt, Franklin Rooseveltet, Margaret Thatchert vagy Ronald Reagant, hogy nacionalisták-e, természetesen igenlő választ adtak volna. Vannak olyan országok, ahol a patriotizmus és a nacionalizmus fogalma között komoly választóvonal van, de a legtöbb országban e két kifejezés nagyon közel áll egymáshoz. Persze mondhatnánk, hogy a nacionalizmus doktrína, a patriotizmus pedig inkább érzelem, de a kettő alapvetően ugyanaz. Ők mind patrióták voltak, s az elsődleges kormányzati kötelezettségüknek eleget téve a saját népük érdekeit érvényesítették
a világban. Egyesek azt mondják, veszélyes szavak ezek ma, a globalizáció korában, pedig azok is patrióták és nacionalisták voltak, akik a globalizáció folyamatát elindították. Itt van most például a koronavírus-járvány, amelynek leküzdése nemzetközi összefogást igényel. Nos, e küzdelem során a nemzetközi szervezetek rendkívül gyengén teljesítettek, és meg sem közelítették a nemzeti kormányok intézkedéseinek hatékonyságát. Az új konzervativizmussal kapcsolatos legtöbb kritika figyelmen kívül hagy egy fontos dolgot, mégpedig azt, hogy a konzervativizmus amellett, hogy mindig is kiállt a nacionalizmus értékei mellett, az internacionalizmus, vagyis a független nemzetek közötti együttműködés jelentőségét is hangsúlyozta. Amit mi, konzervatívok elutasítunk, az a szupranacionalizmus, amikor a nemzeteket olyan, felettük lebegő szervezetekkel próbálják meg helyettesíteni, amelyek nélkülözik a demokratikus ellenőrizhetőséget.
És mi a helyzet a jelenlegi magyar konzervativizmussal, patriotizmussal?
Úgy vélem, bizonyos mértékig Orbán személyisége alakítja, aki szokatlanul erős és hatékony politikai vezető. Amikor a választási sikereiről kérdeznek, sok okot felsorolhatnék magyarázatként, de leginkább azt mondom, amit egy régi vágású átlagpolgár válaszolna: a magyar kormány egyszerűen jól vezeti az országot. A gazdasági helyzet évről évre javul, az ország biztonságos, a közbiztonság jó, ami sem Londonról, sem New Yorkról, sem a hasonló nagyvárosokról nem mondható el.
„Amit mi, konzervatívok elutasítunk, az a szupranacionalizmus, amikor a nemzeteket olyan, felettük lebegő szervezetekkel próbálják meg helyettesíteni, amelyek nélkülözik a demokratikus ellenőrizhetőséget”
Lehet, hogy a Magyarországot kitartóan kritizáló külföldieknek is ide kellene látogatniuk. Mi vezethetett ahhoz, hogy hazánk külföldi megítélése ilyen látványosan leromlott, különösen a 2010-es választás után?
Úgy látom, szabályos kampány folyik Magyarország ellen. Összeesküvésnek nem nevezném, mert teljesen nyíltan folytatják például egyes európai parlamenti képviselők, arra törekedve, hogy kizárják az országot a szalonképesnek tekinthető uniós tagállamok köréből. Ennek oka, hogy a magyarok és a lengyelek elutasítják az EU jövőképét, nem szeretnének még több Európát, még több olyan döntést, amelyet helyettük hoznak meg uniós intézmények. Ezzel szemben különösen a francia és a német kormány, illetve a politikai és gazdasági elit éppen a még több Európában érdekelt. Sokkal erősebb központi irányításra törekednek, amely a nemzeti kormányokat inkább a központi szervek egyszerű végrehajtóinak tekinti.
Ez lenne Magyarország rossz sajtójának az oka? Hogy a magyar kormány nem hajlandó ezt a játékot játszani?
Amikor Orbán a 2010-es választás után az EU segítségét kérte a megörökölt súlyos államadósság miatt, sokkal kevésbé részesült meleg fogadtatásban, mint a korábbi, szocialista kormányok. Szerintem ekkor született meg benne a döntés, hogy nem hajlandó bennragadni az adósságcsapdában, és ezért áldozatokat is hoz. Ez vezetett a magánnyugdíjak államosításához, illetve a bankokra, az energiaipari és a telekommunikációs cégekre kivetett különadókhoz. Az ilyen döntésekkel személy szerint nem feltétlenül értek egyet, de indokoltak lehetnek, ha válsággal kell szembenéznie egy kormánynak, és ehhez semmilyen külső segítséget nem kap.
Az EU-val szembeni határozottabb fellépés önmagában elegendő ahhoz, hogy Magyarországot ilyen negatív színben igyekezzenek feltüntetni?
Szerintem ez döntő tényező. A britek is hasonló helyzetben voltak, amikor folyamatosan nemtetszésüket fejezték ki bizonyos uniós törekvések kapcsán. Állandóan azt olvashattuk a sajtóban, hogy Nagy-Britannia elszigetelődött, pedig valójában nem is volt annyira elszigetelve. Egy miniszter, aki jelen volt az uniós összejöveteleken, mesélte, hogy négyszemközt több más tagállambéli kollégája is tudtára adta, hogy egyetért a brit állásponttal, amikor azonban rákérdezett, hogy miért nem támogatja akkor a brit felvetést, az illető csak annyit válaszolt, hogy koalíciós kormányuk van, és a partner miatt nem teheti.
„Sok szervezetben baloldali beállítottságú személyek veszik át a vezető pozíciókat, és a saját ideológiájuk képére próbálják formálni a működésüket”
Ezek a negatív attitűdök korántsem csak uniós szintén érzékelhetők, hanem sok esetben politikához közvetlenül nem kötődő kulturális intézmények és szereplők részéről is.
Ez a másik rétege a kérdésnek, az intézményekben tapasztalható torzulások. Amikor a hatvanas években egyetemre jártam, volt egy rendkívül tehetséges, történésznek készülő konzervatív diáktársam, aki kiváló kapcsolatban volt a marxista professzorával; elképzelhetetlen lett volna akkor, hogy politikai beállítottsága miatt e tanártól rosszabb jegyet kapjon. Ma a szakmai etika hanyatlását látjuk minden szinten. Sok szervezetben baloldali beállítottságú személyek veszik át a vezető pozíciókat, és a saját ideológiájuk képére próbálják formálni a működésüket. Akár a testrablók a tudományos-fantasztikus filmekben.
Mi teszi lehetővé számukra ezt a térnyerést?
Leginkább a többi ember toleranciája. Látják ugyan, hogy a baloldaliak rögeszmésen próbálnak érvényt szerezni elképzeléseiknek, nem tulajdonítanak neki akkora jelentőséget. Mostanra viszont nagyon átbillent az egyensúly a javukra, ami mindenképp korrekcióra szorul.
Visszatérve az EU és a tagállamok közötti hatalommegosztásra, hogyan értékeli a német alkotmánybíróság döntését, amelyben számonkéri az Európai Központi Bankot az uniós kötvényvásárlási programok kapcsán, és egyben felülbírálja az Európai Unió Bíróságának ezzel kapcsolatos ítéletét?
Jelenleg huszonhét nemzeti alkotmánybíróság van az EU-ban, amelyek nyilván nem jutnak mind ugyanarra az eredményre az egyes kérdésekben. Vagyis hagyni kell annyi mozgásteret, amely minden tagállam számára lehetővé teszi saját hagyományai, alkotmányos identitása megőrzését. Ezzel a döntéssel most nagyon érdekes irányba fordultunk, fontos pillanat tanúi lehetünk. Még akkor is, ha pont a németek nem bánnák, ha minden más tagállami alkotmánybíróság az ő elképzeléseikkel egyező döntéseket hozna.
„Sajnos nincs elég Magyarország iránt érdeklődő és elkötelezett ember nyugaton ahhoz, hogy ezt a negatív kampányt
a visszájára fordítsa, de szerencsére már több van, mint korábban”
Hogyan áll a brexit a koronavírus-járvány árnyékában?
Boris Johnson eddig kiválóan teljesített, ahogy ezt vártuk is tőle, mégis komoly problémával kell szembenéznie. Jóllehet stabil parlamenti többséget tudhat maga mögött, a társadalom egyes részeiben, különösen a kulturális élet területén hasonlóan stabil többségű ellentábor áll vele szemben. Ez önmagában még nem lenne probléma, de ez a kulturális ellenzék most minden alkalmat kihasznál a járvány kapcsán, hogy gyengítse a kormányt, és bebizonyítsa, hogy téves döntéseket hoz. A kabinet valóban hozott rossz döntéseket, de ezek éppen abból eredtek, hogy konformista módon túlságosan tekintettel volt a BBC, a The Guardian vagy más uniópárti médiumok véleményére. A tagságpártiak negatív kampánya csupán Johnson és kormánya működését próbálja meg ellehetetleníteni, semmilyen módon nem szolgálja a brit nemzeti érdekeket a kilépési tárgyalások során.
Hasonló törekvések tanúi lehetünk Magyarországon is az ellenzék részéről a koronavírus-járvány, illetve a kezelésére hozott felhatalmazási törvény kapcsán…
Úgy vélem, súlyos hibát követtek el a Magyarország ellen kampányolók. A kormány megerősödve, a támadók pedig meggyengülve jönnek ki a helyzetből, mivel a kritikáik egyszerűen minden alapot nélkülöztek. Úgy is mondhatnám, hogy bolondot csináltak magukból. Sajnos nincs elég Magyarország iránt érdeklődő és elkötelezett ember nyugaton ahhoz, hogy ezt a megalapozatlan negatív kampányt a visszájára fordítsa, de szerencsére több van, mint korábban. A legcélravezetőbb az lenne, ha minél több józan ember mondaná el külföldön az igazságot Magyarországról. Mert mi is a valóság? Magyarország nem földi paradicsom, de megfelelően vezetett, jól működő ország. Hogy vannak-e hibák? Természetesen, ahogy bárhol máshol, másként ez nem is lehetséges. Magyarország kiegyensúlyozott értékelést érdemelne az igaztalan vádaskodások helyett.
Címlapkép: Földházi Árpád
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.