Vegyük komolyan és szeressük jól magunkat!

Muray Gábor és Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Dr. Somosiné dr. Tésenyi Timea
Tanár, mentálhigiénés szakember, lelkigondozó, pszichodráma-vezető. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi adjunktusa, a mentálhigiéné szakirányú továbbképzés szakcsoportvezető-helyettese. Az Antropos Mentálhygiénés Egyesület elnöke.

Elárasztották a közösségi médiát a lelki tanácsok. Mit gondol róluk?
Valóban sokkal több lett a lelki egészséget érintő megnyilvánulás. Ez egyrészt jó, hiszen azt jelzi, a kezdeti sokk után igen hamar észleltük, hogy nem csak testi egészségünk és megélhetésünk került veszélybe. Sokan a háborús időszakokhoz hasonlítják a lelkünket érő terheket. Való igaz, hogy eddigi életünkben nem kellett nap mint nap élet-halál kérdésnek tűnő döntéseket hoznunk. Az állandó fenyegetettségérzet, a bezártság, az életadó aktivitások hiánya egyértelmű stresszhelyzetet teremt. Ennek a stressznek a mellékhatása, hogy sokan – barátokkal megélt közösség híján – át nem gondolt féligazságokat osztanak meg jóleső visszajelzésekre számítva. Az ily módon felhígult online lelki bölcsességek piacán sokkal nehezebb valóban átgondolt, korrekt, lelket értő szakmai tartalmakat találni. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után megcsömörlünk a sok kéretlen tanácstól.

A netes bölcselkedést félretéve – mi segíthet a lelki egyensúly megtartásában a mostani helyzetben?
A válasz részben független a körülményektől. Örömmel tapasztalom, hogy a lelki egyensúly fenntartása iránti igény egyre többekben megszületik. Amit veszélynek látok, az a hirtelen fellángolástól vezérelt, tűzoltásszerű, túlvállalásokkal nehezített változtatás maximalista kényszere. A „mától mindennap egy órát futok, és kevesebbet dolgozom” jellegű fogadalmakban azonban hamar kifulladunk. A karantén ideje arra jó, hogy megtaláljuk a hosszú távú lelki egyensúlyunk fenntartásához szükséges dolgokat, és begyakoroljuk őket.Pál Ferenc kiégésmegelőzésről szóló előadásaiban hallottam először a „napi, heti, havi éves minimum” fogalomrendszerről. Alapjaiban változtatta meg az önmagamról való lelki gondoskodás stratégiáját. Mondok egy egyszerű példát. 

Az én kimerülésmentes működésem napi minimuma az éjszakai nyolc óra alvás, ami, tudom, sokak számára luxusnak tűnik. Én azonban pár napig ugyan meg tudom tenni, hogy kevesebbet alszom, hosszabb távon egészen biztos, hogy lelkileg megborulok az alvásmegvonástól. A napi, heti minimum megtartásához sajnos fegyelmezettség kell, hiszen csak hetek, hónapok, évek után veszem majd észre, hogy nem lett volna szabad elengednem. Extra megterheléssel járó időszakokban fontos tudatosítanunk, hogy – okkal – ugyan ki kellett lépnünk a komfortzónánkból, meg kell jelölni annak az időszaknak a végét is, ameddig ez így van. Munkahelyi, családi extra terhek vállalásában is kell tudni segítséget kérni, és el kell engedni a hős, mindent mindig bíró mártír mítoszát.

Mit tehetünk most, hogy nem tudjuk, meddig tartanak a kényszerű korlátozások?
Most ez a legnehezebb. Nem látjuk a végét. Mégis, akkor is érdemes kitűznünk egy belső „addigra vége lesz” határidőt, ha kiderül majd, hogy tévedtünk. Szülőként olyan jól tudunk olyankor is biztonságot adni és erőt mutatni, amikor magunk is félünk. Nem gondolom, hogy önáltatás lenne a saját pszichénknek is megadni ezt a komfortot. Visszatérek a segítségkérés képességére, amely most próbára van téve. Az „eddig is mindent megoldottam egyedül” mentalitás tapasztalatom szerint sokkal kevesebb jó érzést és biztonságot nyújt, mint törékenységünk, esendőségünk és a mások által felénk irányuló segítőkészség megtapasztalása. A kiszolgáltatottsággal való őszinte szembenézés lelki immunrendszerünk erősödését szolgálja. Nem az az erős, akinek nincsenek félelmei, hanem az, aki – belső erejét mozgósítva – át meri élni őket.