Figyelni a belső csendre

Visszatérő ószövetségi mintázat, hogy az összeomlást új kezdet, a réginél minőségibb élet követi. A gazdag Jób mindenét elveszíti, ám kitart hite mellett, s végül a vagyonát visszakapja; a zsidók a pusztai vándorlás megpróbáltatásai után végül beléphetnek Kánaánba; és így tovább.

Az utóbbi időben számos olyan eszmefuttatás volt olvasható, ami a koronavírus-járványt valaminek a kezdeteként láttatta, s ami szerint a vírus után már semmi nem lesz olyan, mint régen. Vannak, akik a globalizáció erodálódását vizionálják, igazolva látva korábbi tételeiket. Mások éppen a transznacionális cselekvés – mint egyetlen helyes lehetőség – vizsgájaként tekintenek a pandémiára. Egy, a közösségi médiumokban terjedő videóban pedig maga a koronavírus szól az emberekhez, s önmagát figyelmeztető jelként értelmezi.

A tavasz, vagyis a természet éledése, a húsvét, a feltámadás és a halál legyőzésének ígérete is az újrakezdés lehetőségét hordozza magában. Olybá tűnik, mintha az események egymásra következése maga is jel volna, s nem a véletlen műve lenne, hogy Európában éppen a böjt időszakára esett a járvány berobbanása. Ettől alkalmasint nem független az a vélemény, amely szerint a kényszerű megállás lehetőséget kínál az elcsendesedésre és az önmagunkba nézésre.

Mi történik ehhez képest? Az egyik legismertebb izraeli történész, Yuval Noah Harari nyilatkozta nemrégiben, hogy a járvány hatásaként a vallásos tekintély helyébe a tudomány autoritása lépett, s ez így marad a jelenlegi helyzet elmúltával is. Másként mondva, a tudomány legyőzte a hitet a szellem háborújában, mert az előbbi képes megoldást kínálni egy járványra, az utóbbi viszont nem. Csakhogy a tudomány nem ismeri az olyan primordiális fogalmakat, mint a bűn és a bűnbocsánat, nem ismeri az erkölcsi vagy a morális kategóriákat, az önkorlátozás ethoszát – mindazokat tehát, amelyekre a kultúrák önmagukat felépítik, vagyis amelyek az értelmes élet kereteit alkotják.