Miért zöld, ami vörös?

Néhány éve mintegy varázsütésre a bolygó- és a klímavédelem elkötelezettjeinek szerepében kezdett tetszelegni a hazai baloldali–liberális ellenzék. Ezzel párhuzamosan kezdte számonkérni az Orbán-kormányon, hogy – szerinte – nem veszi ki a részét a klímaváltozás, a környezet túlzott terhelése és a természet elszennyezése elleni harcból. Miután azonban a miniszterelnök az évértékelő beszédében ismertette a kormány tizenegy pontos klímavédelmi intézkedéstervét, savanyú a szőlő alapon az ellenzék azt kezdte sulykolni, hogy a Fidesz–KDNP-nek sosem volt hiteles a zöldpolitikája. Alábbi írásunk azt járja körbe, hogy a Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai névvel fémjelzett szocialista–liberális kabinetek jellemzően hogyan viszonyultak a környezet- és természetvédelem ügyéhez. A teljesség igénye nélkül elevenítjük fel a szóban forgó korszakok nemegyszer csapásszerű környezetvédelmi ügyeit.

A szocialista–liberális kormányok zöldpolitikájának vizsgálatához mindenképp említeni kell a rendszerváltozás előtti évtizedeket. A létező szocializmusnak nevezett diktatúrában összességében úgymond nem voltak környezeti problémák. A környezetszennyezés a kommunista rezsim láttatásában az imperialisták sara és gondja, a környezetvédelem, a zöldmozgalom nyugati trükk. A szocialista embertípus nem szennyezi a környezetét, csak uralma alá hajtja, átalakítja az ötéves tervek szabta magasabb rendű termelési célok, mutatók érdekében. Nyugaton a hatvanas évektől jelen volt a zöldmozgalom, a társadalmak és a kormányok szembesültek a környezetszennyezéssel, és elkezdtek tenni ellene. Nálunk egy-két alibitörvény meghozatalán kívül nem sok intézkedés történt. Annál inkább dúlt a káros gyakorlat a növényvédő, rovarirtó szerek, illetve a műtrágyázás féktelen alkalmazásától az iparterületek levegőjének, talajának elszennyezéséig.

Népet bőszítő bős–nagymarosi terv

Azt, hogy az egész társadalmi osztályokat megsemmisítő szocializmus mennyire nagy volt a környezetpusztításban is, a bős–nagymarosi vízlépcső ügye mutatta meg leginkább, amely a gigantomán kommunista tébolynak, a nemzeti és lakossági érdekek semmibevételének, a vízügyi lobbiérdek elvakultságának minősített esete. Az ügy jócskán áthúzódik a rendszerváltozáson, és csak 1997-re hárult el a teljes megépítés veszélye.

Ausztria és Németország összesen 38 erőművet és gátat épített a Dunán, de a nagy esésű felső szakaszon. Mire a Csallóközbe, a Szigetközbe ér a folyam, szétterül, lelassul. A kommunista rezsimben azonban a vízügy állam volt az államban, és ez a lobbi a vízlépcső megépítésében vélte megtalálni azt a munkát, amellyel hasznot hajt magának, és jól elvan több évtizeden keresztül, bebiztosítva megkerülhetetlenségét. 1976-ban lett a tervből kormányközi egyezmény úgy, hogy ökológiai hatástanulmány nem készült; 1984 körül fogtak a létesítmény megépítésébe.

A szándék az volt, hogy Dunakilitinél egy gáttal meg kell emelni a vizet vagy 16 méterrel, hogy az esése alkalmas legyen a bősi vízerőmű turbináinak meghajtására. A duzzasztómű részeként hatalmas tározóteret is kellett építeni erdők kiirtásával, földek elárasztásával. A természeti pusztítás megtörtént, de a duzzasztóművet végül sosem helyezték üzembe. Egy hatalmas, betonozott oldalcsatornát is építettek volna 30 kilométeren keresztül csehszlovákiai területen, hogy az elterelt víz Bősnél zubogjon rá az erőmű turbináira. A kiiktatott Duna-szakaszon, az Öreg-Dunán víz híján végleg felszámolódnak a Szigetköz természeti értékei. Az áramturbinákat elhagyó vizet Szapnál vezették volna vissza az eredeti Duna-mederbe, ami a szakaszos működtetés miatt árvizeket idézett volna elő Visegrádon, Szentendrén, Budapesten. Ezt kiküszöbölendő Nagymarosnál is akartak gátat építeni, amely lassította volna a víz folyását. Ezzel, beleértve a kétoldali hegyek tönkretételét, elrondították volna Magyarország egyik legszebb tájegységét, a Dunakanyart, amelynek turisztikai régióként vége lett volna.