Helyben az erő

„Annyit beszélünk a »Dicső Eleinkről«, stb., akik csak a legfontosabbat felejtették el: a nemzeti függetlenséget. Létezik Hollandia, Svédország, mind a kis német államok, csak Magyarország nem tudott vagy nem akart létezni! Kutyákat kellene az őseink mellé temetni.” Vajon hányan találják el, kitől származik a fenti dühkitörés? Nyilván a lánglelkű Petőfire vagy a forradalmár Kossuthra tippelnének legtöbben. A fenti sorokat azonban több évtizeddel az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörése előtt jegyezte le naplójába gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. A ’48-as forradalom és szabadságharc a formális iskolai képeket eleveníti fel bennünk vasalt rövid ujjú fehér inggel, kicsit bő sötétkék nadrággal és kopottas nemzeti színű szalagokba burkolt pódiummal. Pedig a forradalom története Corvin Mátyás halálától évszázadok belső mulasztásairól, önzőségről és gyávaságról szól, amelyet Széchenyi talán mindenkinél drámaibban és nagyobb átérzéssel fogalmazott meg.

De nemcsak belső helyzetünkről, hanem a külvilághoz való viszonyunkról is tűpontos képet rajzol a szabadságharc kimenetele. Paszkevics, a cári sereg főparancsnoka hasonló kegyetlenséggel verte le forradalmunkat, mint száz évvel később 1956-ban Hruscsov seregei. A Nyugat képmutatását Illyés Gyula idézte meg legjobban Fáklyaláng című művében: „Tudod, mit várhatsz a »művelt« nyugattól? Palmerston azt mondta ránk a cár követének: »Talán igazuk van, de végezzenek velük minél hamarabb.«” E mondat fájdalmas tanulsága, hogy igazából soha nem számíthatunk magunkon kívül senkire; a Széchenyi által leírt nemzeti függetlenséget nem lehet megosztani: vagy mi birtokoljuk, vagy más. Ebben a kérdésben nem nagyon várható változás, és nem keverendő össze a nemzetközi együttműködések ideális esetben szemmagasságban kötött szerződéseivel.