Egy rektor naplója XVII.

Ülök az egyetemi diplomaosztó díszelnökségében, és hallgatom a végzős hallgatók nevében szónoklót. Azt mond, amit akar, meg is teszi. Az sem zavarja, hogy hosszabban beszél, mint a kar dékánja, annyira belelendül, hogy amennyire csak lehet, önmagát és a világfelfogását állítsa a középpontba. Van időm elmerengeni, miféle fiatalokat is nevel egy közismerten balos-liberális egyetem ma, 2020-ban. Nem a tudásról beszélek, amelynek minőségéről és tartalmáról véget nem érő viták voltak és lesznek, hanem az emberi minőségről és a világfelfogásról. Kiket is bocsátunk ki 2020-ban a szülők, a különböző szintű iskolák, a közösségi környezet és az egyetem együttes hatására? Olyan ez az egész, mint egy kínai meglepetéssüti üzenete a vacsora végén.

Az üzenet lényege, hogy az én fontosabb, mint a közösség. Még soha nem volt olyan kultúra a történelemben, amely az egyént tömeges méretekben a közösség fölé helyezte volna. A mai liberális felfogás szerint az ember, mivel a bűnbeesés csupán vallási elképzelés, az emberi gonoszság pedig a rossz körülmények következménye, valójában korlátok nélküli lénnyé alakítható, akinek a jóléte az énkiterjesztés fejlődésével egyenes arányban végtelenül növelhető. Az ember ugyan közösségi lény, bár ezt a liberális szerzők nem szokták leírni, az individuumok önkéntessége alapján joga van minden egyes esetben mérlegelni, hogy csatlakozik vagy sem más emberekhez. Mert közösség mint olyan nincs, csak egyéni választások. Bármely közösség csak az egyén énkiterjesztése akadályaként fogható föl. Vagyis le kell vágni az egyént a többi emberről, amennyire csak lehet. Ez praktikusan úgy zajlik, hogy minden öröklött intézményt, minden természetes közösséget le kell bontani kérdések özönével, feszültebb időszakokban akár erőszakkal is. Mivel minden közösséget egy hallgatólagosan elfogadott véleményflóra tart egyben, annak igénye, hogy állandóan kérdezni kell, meg kell kérdőjelezni minden fennállót, egyenesen az ember közösségi lény mivoltának a folyamatos lebontására irányul.