Az utolsó ’48-as honvédekről

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

„1928. június elsején hunyt el a hivatalosan utolsó ’48-as honvéd, Lebó István, akit négy napra rá, ötödikén temettek el katonai tiszteletadás mellett azt követően, hogy nagy pompával felravatalozták a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Lebó István 97 éves volt. 1916-ban ugyanott állt Görgei Artúr ravatala is” – mondja Ress Zoltán történész, akivel a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban találkoztunk. Igen ám, csakhogy a valóság árnyaltabb volt a hivatalos verziónál.

Az utolsó években Lebó volt az egyetlen hivatalosan számontartott egykori honvéd, így amikor 1926-ban díszsírhelyet akartak felállítani az utolsó ’48-as számára, azt gyakorlatilag Lebónak tervezték – és oda is temették 1928-ban. Viszont a Honvédelmi Minisztérium 1927-re összeíratta a szabadságharc még élő honvédjeit azzal a meghagyással, hogy ha súlyos megbetegedésről van tudomásuk a szerveknek, jelezzék azonnal, hogy két napon belül el lehessen temetni az érintettet. Amikor Lebótól utolsó honvédként végső búcsút vettek, a listáról még két ember életben volt: Szőke István és Khun Jakab. Ráadásul rajtuk kívül is akadtak még ’48-asok, akiknek azonban a honvédmúltjuk kétes volt.

Krausz és Khun

Krausz Adolf harmadik felesége benyújtotta a szükséges iratokat a minisztériumnak, Krausz maga pedig Lebó temetése után a sajtóban reklamált: ugyan miért temetik az utolsó honvédet, hát ő még él! Augusztusban aztán őt is utolsó útjára kísérték a rákoskeresztúri izraelita hitközség temetőjében, mégpedig ingyen. Az ingyenesség Ress Zoltán szerint arra utal, hogy Krausz Adolf valóban a szabadságharc honvédje volt. A mátészalkai Khun Jakab Krausszal ellentétben arra kérte a családját, hogy tagadják le honvédmúltját, ugyanis ő is ortodox zsidó szertartás szerint kívánt temetkezni. Khun 1928 novemberében hunyt el. Ismeretes Mráz Mihály esete is, aki szintén nem akart budapesti díszsírhelyen nyugodni, mert máriapócsi volt. Végül ő is kikerült a látókörből.

Az aranyporral hintett múlt

„Egy másik volt honvéddel, Fischl Józseffel kapcsolatban kételyeink voltak, de az unokája behozott nekünk egy lapszámot, amely szerint a nagyapja rendelkezett az okiratokkal – meséli Ress Zoltán. – Fischl az igazoláskor nem tudta felsorolni parancsnokai nevét, Damjanichot, Görgeit és Aulichot mondott, és azt állította, hogy részt vett a szolnoki és a debreceni ütközetben, valamint az isaszegi csatában. A történet sehogy sem stimmel, ugyanis az 1849. augusztus 2-ai debreceni ütközetben az I. hadtest vett részt, amelynek parancsnoka Nagysándor József volt. Az is igaz viszont, hogy Fischl száz év körül járt, és erősen leépült. A családja például egyszer egyedül hagyta a színházkedvelő bácsit a lakásban, aki mindent bekent aranyporral: a cipősdobozt és a kalitkát is, hogy a hazaérkező családja legnagyobb döbbenetére színházat játsszon. Valószínűsíthető, hogy egyszerűen már nem volt olyan szellemi állapotban, hogy pontosan emlékezni tudjon a szabadságharc eseményeire.”

Ress szerint különösen érdekes még a lehetséges ’48-asok köréből Mészáros Gábor, aki egyfajta helyi „celeb” volt Újpesten, ott is hunyt el 109 évesen a helyi szegényházban. 1929. március 15-én a városháza előtti színpadra is felcibálták, ahol beszédet mondott. „Miután meghalt, Újpest városa katonai pompával szerette volna eltemetni, de a minisztérium nem adott rá egyenruhát, mondván, Mészáros bácsi nincs igazolva. Újpest mégis az utolsó ’48-asként helyezte végső nyugalomra, ma is megvan a sírja. Honvédmúltjának tisztázása azonban további kutatásokat igényel” – hangsúlyozza Ress Zoltán. Elmondása szerint kétségkívül voltak álhonvédek is. Összesen hétről tudunk: akadt, aki a nyugdíj reményében adta ki magát honvédnek, volt, aki hazudott az életkoráról, és 118 éves aggastyánnak álcázta magát. 1942-ben a Szentesi Napló beszámolt arról, hogy 112 éves korában elhunyt Jód Ferenc, a „legutolsó ’48-as honvéd”, akinek szabadságharcos múltját mindösszesen egy honvédegyenruhára alapozták.

A magányos álhonvédek mellett egy bűnbanda is visszaélt 1848 ethoszával. A banda fedősztorija szerint Sebes Mátyás Pál honvédtiszt Chicagóban hunyt el, miután megcsinálta az amerikai álmot; agglegény volt, és milliós vagyont hagyott hátra. A hagyatékot egy úriember kiközvetítené a családtagoknak, akiktől a banda az utazási költséget kérte el az ügy intézéséhez. A fél Tiszántúlt lerabolták, mire az oknyomozó újságírók összerakták a valós történetet.

Volt, akiről a környezete hitte, hogy ’48-as honvéd: például Szabó Ambrusról. A sárospataki kollégium növendékeként csak 14 éves volt a szabadságharc idején, és a sorozóbiztos tanácsolta el. Maga az idős Ambrus mondta el egy riporternek: tényleg honvéd szeretett volna lenni, de nem ment át a rostán.

Egyletek és botrányok

A szabadságharcban nagyjából 150 ezer katona harcolt. 1867-ben a többség életkora 37 és 57 év között volt, 1890-ben 40-50 ezren lehettek még életben, 1914 decemberében még 1726 nyugdíjban részesülő honvéd élt. Az 1920-as években már csak kilencven körül maradtak.

A megtorlás időszaka után, 1860-ban alakultak meg az első honvédegyletek, amelyeket 1861-ben betiltottak, de a kiegyezés után újraindították működésüket; tevékenységük a bajtársak összeírását és egymás igazolását foglalta magába. Akik nem tudták magukat okmánnyal igazolni, azokat csak akkor regisztrálták ’48-as honvédként, ha tudták a parancsnokaik nevét, fel tudták sorolni, hogy milyen csatákban vettek részt, és be tudtak számolni a különleges eseményekről. Emellett két bajtársnak is igazolnia kellett őket. Akadt persze, akit „pár sörrel” meg lehetett venni, így 1894-ben hatalmas botrány kerekedett abból, hogy Erdélyben tömeges visszaélések történtek, és irreálisan magas tagsági létszámot produkált a honvédegylet. Voltak, akik sosem igazolták magukat vagy mert büntetett előéletűek, vagy mert írástudatlanok voltak, vagy egyszerűen nem szorultak rá, esetleg nem érdekelte őket a dolog. Akadtak olyan esetek is, amikor vallási okokból vagy személyes ellentétek miatt maradt távol valaki a honvédmozgalomtól.

A határon túl rekedt ’48-asok

„Sokáig úgy gondoltam, hogy a legkésőbbi születési év, amelyet el lehet fogadni egy honvédnél, 1830 – meséli a történész. – Rábukkantam viszont Hollecsek Pálra, aki 1833-ban született, és 15 évesen bekönyörögte magát a sorozóbizottságnál a szepesi vadászzászlóaljba. Őt Cornides Lajos őrnagy igazolta, még fejsérülése is volt, amelyet saját bevallása szerint a muszkától kapott. Hollecseka a sajtó munkatársának meggyőzően igazolta magát »kopiával«, az eredetit elmondása szerint beadta a Nemzeti Múzeumba. Kassán hunyt el.” Az utolsó honvéd szintén határon túli volt. „Az utolsó szabadságharcos szerintem Geszti Mihály bácsi, aki 1935 áprilisában hunyt el Nagyváradon. Geszti Mihály egy napon – 1830. augusztus 18-án – született Ferenc Józseffel, s ennek apropóján az uralkodó 1910-től évjáradékot utalt ki neki, amelyet 1918-ig kapott, utána pedig a város részesítette járulékban. Geszti, illetve Hollecsek esete mutatja, hogy az 1926–27-es honvédösszeírásból a trianoni békediktátum után jócskán maradhattak ki határon túli személyek. Sokáig nem is vizsgáltuk, hogy a határon túl, esetleg az emigrációban volt-e még életben honvéd Lebó halála után, megfeledkeztünk róluk” – mondja Ress Zoltán.

Görgei hősiességéről és az oroszok műveltségéről

A történész hangsúlyozza: a fegyverletételt nem Görgei Artúr döntötte el. Görgei a nyári hadjárat során bohócot csinált az orosz fővezérből, Paszkevicsből, amikor az orosz főhad mindkét szárnyát megkerülte, és minden stratégiai pontot hamarabb ért el: Miskolcot, Tokajt és Debrecent is, ezzel veszélyeztetve az orosz utánpótlási vonalat. Görgei tehát egy hónapig lekötötte az oroszokat, s nem az ő bűne, hogy nem volt a déli seregtestek élén olyan fővezér, aki ki tudta volna használni a helyzetet Haynauval szemben. Dembinszky vereséget szenvedett Temesvárnál, s amikor Görgei megérkezett Aradra, egyszerűen nem talált ott senkit. Görgei a temesvári csata hírét várva azt mondta Kossuthnak: ha Temesvárnál győzünk, egyesülünk Dembinszkyvel, ha veszítünk, le kell tenni a fegyvert. A tábornok felvázolta a helyzetet a tisztjeinek is, majd magukra hagyta őket, s ők két kivétellel az oroszoknak való megadás mellett döntöttek. A két kivétel az osztrákok előtt tette volna le a fegyvert. A fegyverletétel a tisztikar döntése volt, s hogy az oroszok előtt történt meg, azt jelentette, hogy nem az osztrákok vertek meg minket, a tavaszi hadjáratban ugyanis rendesen elagyabugyáltuk őket, 1849. május 21-én pedig Budavárt is visszafoglaltuk tőlük. Ez volt a szabadságharc csúcspontja és egyben az oroszok belépése miatt a vég kezdete is.

Mint azt Ress Zoltán elmondja, a világtörténelem egyik első vasúti katonai mozgósítása is a magyar szabadságharc­hoz kötődik: az orosz katonákat a poroszok utaztatták hozzánk vasúton. Világos után amúgy I. Miklós kijárta Görgeinek az amnesztiát, a cár álláspontja Ress szerint az volt, hogy egy ilyen katonai zsenit nem lehet kivégezni. Sőt az orosz uralkodó elküldte a későbbi II. Sándort Bécsbe, hogy általános kegyelmet kérjen a magyar katonáknak, azonban azt a választ kapta: „A kegyelem jó dolog, de előbb kicsit akasztunk.” „Egyébként – jegyzi meg Ress – az osztrákok és az oroszok közül akkoriban az utóbbi volt a civilizáltabb és műveltebb, egyben nagyvonalúbb hadviselő fél.”

„Ferenc József azt üzente, elfogyott a regimentje”

Ferenc József a kiegyezés után felesége, Erzsébet királyné hatására adományozott a honvédsegélyezésre. A király gesztusa elég furcsa helyzetet teremtett: a parasztházakban a falon az egyik oldalon Kossuth, a másik oldalon Ferenc József képe lógott. Az uralkodó megítélése egyre pozitívabb lett, ahogy telt az idő, s az első világháború alatt már olyan rigmusokat énekeltek, hogy „Ferenc József azt üzente, elfogyott a regimentje”. Ferenc József ellenállása miatt Kossuth temetésén nem lehetett hivatalos állami ceremónia, Görgei 1916-os temetésén azonban már képviseltethette magát a magyar kormány. Görgeiből ekkor a világháború katonáinak próbáltak példaképet faragni.

A honvéd tábornok legnagyobb győzelme, Buda bevétele napján, május 21-én hunyt el 1916-ban; épp túlélte az éjfélt, mielőtt távozott az élők sorából. Őt is a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ravatalozták fel, és a Nemzeti sírkertben temették el. Ferenc József nem sokkal élte túl Görgeit: a király november 21-én halt meg.

Címlapkép: Ficsor Márton