A pofonokra fittyet hányó vígdrámahős

Csak jelzem, hiányos a Wikipédia-oldala.
Mire gondol?

Például nincs feltüntetve, hogy ön Kossuth-díjas színész.
Akkor nem hiányos, hiszen nem vagyok Kossuth-díjas.

Ez hogy fordulhat elő?
Először 1973-ban, a Jó estét nyár, jó estét szerelem után terjesztettek fel Kossuth-díjra, de végül nem kaptam meg. Lett belőle Jászai Mari-díj. Aztán 1987-ben is jelöltek, így lett két Jászai-díjam. Aztán megkaptam az Érdemes Művész díjat, de a Kossuthot nem. Mivel már nem dolgozom színháznál, a felterjesztés is körülményes lenne.

Bántja?
Most mondjam azt, hogy nem? Igen, sokat jelentene, ha Kossuth-díjas színművészként hagyhatnám el ezt a világot.

Azért az még odébb van.
Sosem lehet tudni.

Megszólítják az utcán?
Persze. Egyszer odalépett hozzám egy nagyon idős néni, szorongatta a kezemet, és közben azt mondta: „Úgy szeretem magát, tényleg maga ölte meg a Jó estét nyár, jó estét szerelemben szegény Tordai Terit?” Én, mondtam szemlesütve, erre a néni: „És mikor lesz a temetése?”

Aranyos.
Az is az volt, ami az Egy óra múlva itt vagyok… című film forgatásakor történt a hetvenes évek elején. Én voltam 
a sofőrje a náci Podweisz grófnak, akit a zseniális Márkus László alakított. Mindketten már beöltözve mentünk a forgatásra az autóval. Nagy feltűnést keltett a kocsi, egy rendőr ki is szúrt minket, és leállított. A papírokat kérte, én viszont ráförmedtem: „Hogy merészeli maga Podweisz gróf úr autóját igazoltatni, mit képzel?” Köpni-nyelni nem tudott a rendőr, zavartan tisztelgett, majd remegő hangon a következőket mondta: „Jó utat, Podweisz elvtárs, akarom mondani: gróf úr!”

Ha már sztorizunk: igaz, hogy az Egy óra múlva itt vagyok… forgatása során akkora pofont kapott a verőembert alakító Csányi Jánostól, hogy kórházba került?
Nem tudom megcáfolni. A jelenet szerint Katica őrvezető – akit Csányi János alakított – lekent nekem egy nagy pofont. A rendező Wiedermann Károly a felvétel előtt odalépett hozzá, és azt az instrukciót adta: „A Harsányi átélős színész, szóval jó nagyot üssél!” Kaptam is egy jókorát, de a rendező szerint ez még nem volt elég. Végül kórházban kötöttem ki, ahová aztán mindketten bejöttek. Feküdtem az ágyamban, amikor megjelent Wiedermann, és azt mondta: „Alig várom, hogy meggyógyuljon a sérülésed, mert felvesszük még egyszer a jelenetet, hátha jobban sikerül.”

Azt olvastam valahol, hogy az édesapja azt szerette volna, ha jogi pályára megy. Hogyan lett mégis színész?
Tényleg úgy volt, hogy jogi pályára megyek, de a gimnáziumban tanárom volt Rádics Károly, a híres Mikszáth-kutató, aki biztatott bennünket, hogy írjunk novellákat, esszéket, krokikat. Az egyik novellámat aztán beküldte a Magyar Rádióba. Kiválasztották az írást, majd hívtak, hogy menjek be a rádióba, és hallgassam meg a dramatizált változatát. Az akkor már neves színész 
Bodrogi Gyula mondta fel, ami nagy meglepetés és hihetetlen megtiszteltetés volt. Ne felejtsük el, tizenhat éves voltam. Ettől a pillanattól kezdve egyre többet írtam, színházba is jártam, végül jelentkeztem a főiskolára.