Váratlanul hathat, de valójában nagyon is kalkulálható volt az a vihar, amely felkavarta a német politika állóvizét a türingiai parlamenti szavazás után. Mostanra kiderült, hogy a német kereszténydemokratáknál pont ugyanaz a vita zajlik, mint az Európai Néppártban: balra vagy jobbra tovább?
Sabine volt a hibás, hogy Armin nem jött el. Nem, ez nem egy romantikus lányregény nyitómondata, hanem Annegret Kramp-Karrenbauer pártelnöki és kancellári álmainak egyik zárójelenete. A Sabine annak az – Egyesült Királyságban Ciarának elkeresztelt – viharnak a neve, amely csúcspontján óránként 177 kilométeres sebességgel zúgott át Németország felett, és amely megakadályozta a legnépesebb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét, a Kereszténydemokrata Unió egyik alelnökét, Armin Laschetet abban, hogy eljusson Berlinbe egy kulcsfontosságú pártelnöki vacsorára. Nemcsak ő maradt otthon ezzel a magyarázattal, hanem egy másik alelnök, Julia Klöckner is. Az AKK-ként becézett CDU-elnök által összehívott, szűk körű megbeszélésről tehát két nagyágyú is hiányzott, ami a korábbi napok történései után legalábbis rossz előjelnek bizonyult. Másnap AKK be is jelentette: nem lesz pártja kancellárjelöltje 2021-ben, sőt még idén távozik a pártelnökségből is.
A kettős fejedelemség csődje
De hogyan jutott idáig az a politikus, akit Merkel liblingjének és utódjelöltjének tartottak 2018-as megválasztása óta? AKK-nak kemény hete volt a döntés előtt, szerdán ugyanis a türingiai parlamentben, ahol a tavalyi választás után patthelyzet alakult ki, meglepő sakkhúzással miniszterelnökké választották a csekély támogatottságú Szabad Demokrata Párt (FDP) politikusát, Thomas Kemmerichet. A döntéshez kellettek a helyi kereszténydemokraták, illetve a minden párt által bojkottált, jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) szavazatai is. Ezen együtt szavazás aztán azonnal országos médiahisztériát váltott ki, és a megmondóemberek nem győztek emlékeztetni arra, hogy a nácik hatalomra kerülésének folyamatában is fontos lépcső volt a kis keleti tartományban elért sikerük lassan kilencven évvel ezelőtt. Arról már kevesebben beszéltek, hogy a kommunista utódpárt jelöltje volt a kereszténydemokraták számára az alternatíva, ily módon igazából nem volt jó választásuk. A CDU tehát azonnal nyomás alá került, ráadásul nem maga választotta ki a csatateret, ahol el tudja dönteni a balra- vagy jobbrafordulás régóta esedékes, de feloldatlan kérdését. A sűrű türingiai erdő pedig azért is bizonyult rázós terepnek, mert az AfD helyi szervezete tényleg a párt jobbszéle. Björn Höcke, a „népies” irányzat embere gyakran szándékosan provokálva rá is játszik a lázadószerepre.
A következő napokban a CDU szövetségi elnöke, Kramp-Karrenbauer megpróbálta eloltani a türingiai események által gyújtott országos tüzeket, de nem járt sikerrel. Előbb ő rendelte Berlinbe a helyi pártelnököt, hogy meggyőzze egy új, megismételt választás szükségességéről, majd amikor nem járt sikerrel, maga ment a tartományba győzködni a népeket, ismét sikertelenül. Külön pechje volt, hogy közben a Dél-Afrikában tartózkodó Angela Merkel hazaüzent, és vállalhatatlannak nevezte a történteket. Vagyis a CDU „kettős fejedelemsége” totális csődöt mondott, hiszen bár a kancellár azt ígérte, nem fog beleszólni pártügyekbe, utódja feje felett valójában ott lebegett az árnyéka.
Merkel megszólalása azonnal rávilágított az általa egyébként támogatott AKK alkalmatlanságára is. Ugyanis nemcsak a német politikai gravitáció rántotta le a földre Merkel szárnyait próbálgató utódjelöltjét: elnöksége tizennégy hónapja alatt nem tudta növelni pártja népszerűségét – jelenleg 28 százalék –, miközben személyes számai is egyre gyengültek. Novemberben már csak a CDU szavazóinak 8 százaléka gondolta, hogy 2021-ben vele lehetne a legjobb eredményt elérni.
Elvesztett szavazók, erősödő Linke és AfD
De igazságtalanul járnánk el, ha a távozó pártelnök nyakába akarnánk varrni a teljes felelősséget a hosszú évek óta tartó lejtmenetért. A helyzet ugyanis az, hogy a néppártok, különösen a CDU népszerűség-csökkenése a keleti tartományokban, valamint a szélsőjobbtól és a szélsőbaltól való elzárkózási kísérletük okozta helyzet nehéz matematikai feladvánnyá vált napjainkra, amelynek egyre gyakrabban nincs megoldása – legalábbis a fősodratú értelmezési tartományon belül. Régen minden jobb volt a néppártoknak: az újraegyesítés után a keleti tartományokban is a két nagy vitte a prímet, az első két országos választáson Helmut Kohl kereszténydemokratái, aztán háromszor Gerhard Schröder Német Szociáldemokrata Pártja (SPD) győzött.
Ez egy „rasszista, kirekesztő, visszataszító” kijelentés, „több millió ember arculcsapása” – valósággal záporoznak a megsemmisítő(nek szánt) kritikák a német kancellárra. Francesca Rivafinoli írása.
Az Alternatíva Németország társelnöke budapesti előadása során kijelentette, biztos abban, hogy pártja rövidesen kormányozni fog.
Sikorskiék korábban bejelentették: nem adják ki az ukrán állampolgárt, akit az Északi Áramlat 2 gázvezeték felrobbantásával gyanúsítanak.
A megkérdezettek több mint hatvan százaléka támogatná, hogy a munkaképes ukrán férfiak térjenek vissza Ukrajnába.
A migrációs folyamatok, a Közel-Kelet konfliktusai, a vallási és kulturális identitás kérdései, valamint a digitális tér radikalizáló hatása mind hozzájárult az antiszemitizmus felerősödéséhez.
A németek a hadköteles ukrán férfiakat leginkább hazaküldenék.
Ceglédi Zoltánnak egyáltalán nem tetszett, hogy két olajfinomítóban is robbanás történt.
A romániai finomító orosz tulajdonú.
