Egy jezsuita pap és egy bölcs rabbi évtizedes barátsága sok jó beszélgetést jelentett mindkettőjüknek. Egyszer aztán a pap vette a bátorságot, hogy szóvá tegye az egyetlen dolgot, ami néha felbosszantotta. „Rabbi, annyi jó beszélgetés után hadd mondjam már el, mennyire zavar, hogy ti, zsidók ha valamit kérdeznek tőletek, rögtön kérdéssel válaszoltok vissza.” Mit mond erre a rabbi?„Értem, de ez miért baj?”
Mintha éppen ez történt volna akkor is, amikor Jézust a zsidó nép vallási vezetői „saját szavaival akarták megfogni” (Lukács evangéliuma 20,20kk). Hízelgő bevezetővel próbálták csapdába csalni egy kizárólag rossz válaszra lehetőséget adó kérdéssel: „Szabad-e a császárnak adót fizetni? Fizessünk vagy ne fizessünk?” Jó válasz nincs, hiszen aki az isteni tiszteletet igénylő császár képével ellátott pénzt használja, az árulást követ el saját vallásával, az egyetlen igaz Istennel szemben. Aki viszont megtagadja az adófizetést a megszálló rómaiakkal szemben, az lázadó és lázító. Jézus nem válaszol, hanem kérdez, visszakérdez: „Van nálatok adópénz?” Ennyi, mondhatnánk a divatos pesti szlenggel.