Minden az imával kezdődik

A köztársasági elnök látta vendégül a Sándor-palotában, úti beszámolókat tart, tele van önnel a sajtó – mind a bangladesi missziónak köszönhetően. Jól bírja a nagy közérdeklődést és a vele járó sok szereplést?

Áder János a bangladesi orvosmisszió teljes csapatát hívta díszvacsorára, oda voltam hivatalos, nagyon megtisztelő volt. Az utóbbi időben valóban rengeteget szerepelek a médiában, már kicsit menekülök is előle, bár hozzá is szoktam, és azért a legfontosabb felkéréseknek igyekszem eleget tenni. A köztársasági elnökkel való találkozáson különösen jólesett, amikor a hozzánk intézett köszöntőjében Korányi Sándort, a magyar orvoslás történetének egyik iskolateremtő egyéniségét idézte. Ő fogalmazta meg, amit én is vallok: az orvostudományban egyetlen igazság van, a tudásnak és az emberszeretetnek az igazsága. Minket is e kettő vezérel, amikor elvállalunk egy ilyen kivételes feladatot.

Minden napját azzal kezdi, hogy a munkaideje előtt egy órát boncol. Hogyan jött ez a napi rutin?

Érdekesen indult. Orvosi pályám kezdetén súlyos koponya- és gerincsérülésekkel foglalkoztam mint neurotraumatológus, aztán később a tradicionális idegsebészet felé fordultam. Az előbbi makro-, az utóbbi pedig mikrosebészet – a kettő közötti különbség, hogy az előzőt kezdő asszisztensként nagyjából el lehet sajátítani, több ezer műtét után meg lehet tanulni, a mikrosebészetet viszont nem. Az egyemberes, kétkezes munka. Az évek múlásával szembesültem azzal, hogy időnként jönnek olyan betegek, akikről az egyetemi klinikák már lemondtak, én viszont úgy éreztem, meg lehetne őket még operálni. Ilyenek általában a kiújuló rosszindulatú agydaganatban szenvedő emberek, olyan betegek, akiknek már csak három hónapot vagy fél évet adnak. Nem tudtam elfogadni, hogy ezekről a betegekről lemondjunk, ám nem volt meg a tapasztalatom ezekhez a mikroszkópos műtétekhez.

Akkor egyszer csak jött egy beteg, akinek már másodszor vagy harmadszor újult ki egy rosszindulatú daganata, mindenhonnan elküldték azzal, hogy inoperábilis. Nagyon megsajnáltam. Imádkoztam, és az imádságban megszólított a Szűzanya, hogy menjek a boncterembe gyakorolni. Akkor elvégeztem hat rágyakorló műtétet egy friss elhunyton, és nagy kínszenvedéssel, de megcsináltam a műtétet. A beteg nyolc hónapig élt még. Fölismertem a bonctermi munka különleges lehetőségét, és elkezdtem rendszeresen gyakorolni. Akkor még csak heti kétszer jártam, aztán 2007-ben a János-kórházban már gyakorlatilag mindennap lementem boncolni.

Tud olyanokról, akik hasonló gyakorlatot űznek?

Nem jellemző, pedig nem találtam ki újat, csak visszatértem a régiekhez, modernebb körülmények között. Ötszáz évvel ezelőtt Paré vagy Vesalius, később Semmelweis is rendszeresen járt boncolni. De a művészek is, Leonardo da Vincit meg is büntették, mert hazavitt egy halottat, és otthon boncolta, hogy anatómiai ismereteit gyarapítsa. A modern orvostudomány az 1900-as évek közepétől letért erről az útról, mikor bejöttek a modern képalkotó eljárások, a ct és az mr, a virtuális realitás. Csakhogy az nem életszerű, mert ott a szöveteknek nem érezni a plaszticitását, rugalmasságát. A friss elhunyton vénás vérzés is van, tehát kilencven százalékig életszerű, és még különféle patológiákat is tudunk rajta modellezni. Egy hihetetlen komoly tudományos világ nyílt ki számomra.

Ha ez ennyire beválik, miért nem csinálják többen?

Ennek spirituális oka is van. Az emberek nem szeretnek a halállal találkozni, pláne ha nem kötelező. Aki pedig nem hiszi a feltámadást, az még kevésbé. Ilyen egyszerű. Pedig ahogy az egyik nagy patológus, Gerlei Ferenc professzor mondta: „ez az a hely, ahol a halál örvendve siet az élet megsegítésére”.

Hogy jött az életébe a missziós orvoslás gondolata?

Az egész megint csak felülről jött: 2016-ban Međugorjében jártam, ott találkoztam Francis Chiawa nigériai atyával. Beszélgettünk, majd egy közös imádságban megszületett az idegsebészeti misszió ötlete. Afrikában 488 idegsebész jut 1,2 milliárd főre, Európában 10 719 feleannyi emberre, 600 millió lakosra. Ha kiszámoljuk, több mint negyvenszeres a különbség. Nigériában 200 millió emberre van 50, Magyarországon 10 millióra 110 idegsebész. A nigériaiaknak több mint a fele magánpraxisban dolgozik, praktikusan tehát nincs idegsebészet az állami ellátásban. A međugorjei elhatározás után, 2016 karácsonyán már ott tébláboltam Nigériában, kilenc katolikus kórházat látogattunk végig, s a kilencedikben csodával határos módon találtam egy ct-t. Már azt mondtam, ebből a misszióból nem lesz semmi, ct nélkül nem lehet nekikezdeni, és akkor találtam egyet. Azóta már ötször voltam ott.

Hogyan jut rá ideje?

A szabadságom felét töltöm misszióban. Semmilyen fizetés nélküli szabadságot nem veszek ki – van, aki kongresszusra jár, én misszióba. Jelenleg életkoromnál fogva nyolc hét szabadságom van, ebből négy hetet töltök évente misszióban. A múlt évben ez több volt Banglades miatt.

Hogyan találta meg a sziámi ikrek szétválasztásának feladata?

2002-ben Pataki Gergely plasztikai sebész barátommal létrehoztuk a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Elhívtam őt Nigériába égési sebészetet végezni, ő pedig engem Bangladesbe, ahol már nyolc éve szervezett sebészeti rekonstrukciós missziókat. Ott találkoztunk az összenőtt ikrekkel 2017. november 30-án. Úgy láttam az akkori tudásom alapján, hogy ezt nem lehet megoldani. Egy nagy probléma van az ilyen fejüknél összenőtt ikreknél: a hatalmas közös vénás rendszer. Azt pedig nem lehet szétválasztani – gondoltam –, és szinte le is mondtam róla. És akkor, ahogy mindig, elkezdtem imádkozni. A jézusi ima útján jött az újító ötlet: hogy katéteres eljárással fogjuk megoldani a műtétet. Ehhez megtaláltuk Hudák Istvánt, aki érpályán keresztül tudta szétválasztani az agyi ereket – bravúros módon, tizennégy óra alatt három műtéttel. Lezárta a közös vénák mintegy nyolcvan százalékát, így tudtunk nekifutni a hosszú műtétnek. Rendkívül nehéz volt az egymásba gabalyodott agytekervények szétválasztása, de ahhoz meg a kadáver műtétek segítettek – háromszáz ilyen rágyakorló műtétet végeztem el előtte.

Az Operation Freedom névre keresztelt műtétsorozat legutóbbi állomásaként december 3–4-én újra kiutaztak Bangladesbe. Hogy haladnak a műtétekkel, és mikor jelenthetik ki, hogy sikerült, amire vállalkoztak?

Ezúttal helyreállító műtéteket végeztünk az ikreken, az egyik kislánynál koponyatető-pótlásra került sor, a másiknál speciális szövettágítókat ültetettünk be a fejbőr alá. A műtétek jól sikerültek, de Rukaja állapotáról, felépüléséről biztosat még nem lehet tudni. Ő szeptember elején, a végső szétválasztó műtét utáni 33. napon súlyos agyvérzést kapott, ami jelentősen visszavetette az állapotát. Ha ez nincs, nagyon boldog helyzetben lennénk. De bízzunk a hároméves agy hihetetlen, a felnőttekével össze nem hasonlítható regenerációs képességében, amely kihozhatja őt ebből a rossz állapotból. A tapasztalatok azt mutatják, az ilyen súlyos agysérülteknél ha visszahelyezzük a koponyatetőt, az valamit javít a neurológiai állapoton. Ebben is reménykedünk.

Hogyan fogadta az orvostársadalom a szenzációnak számító műtétet? Tapasztalnak érdeklődést külföldről?

Ez majd akkor dől el, ha kiállunk vele kongresszusra, szakcikkekben publikáljuk. Az, hogy az itthoni lapokban vagy akár a The New York Timesban írnak róla, még nem számít. Magát az ötletet, az érpályán belüli szétválasztás módszerét már előadta egy kongresszuson Hudák Pista, és óriási sikert aratott vele. 

Köztudott, hogy járja az országot, és a legkülönbözőbb közösségek előtt beszél a hitéről. Amikor nemzetközi kongresszusokon megfordul, mit tapasztal, kevés a hitét vállaló orvos?

A hit kérdése sajnos nem is téma, egyáltalán nem jellemző az orvosi körökben. Amikor erről beszélek, kicsit úgy néznek rám, mint egy bolondra vagy provokátorra. Pedig ahogy a Szörényi–Bródy szerzőpáros tagjai a közös dalaiknál mindig odaírták a másik nevét, nekem is el kell mondanom, ki volt a segítségemre. Ténylegesen megtapasztaltam, hogy a tudományos ötletek nekem az imádságban jöttek meg – amiért aztán a Prima Primissima díjat vagy más külföldi elismerést megkaptam. Ilyenkor kötelességemnek érzem elmondani, hogy az én szerzőtársam az Úr Jézus, róla is kell hogy beszéljek. Ezt úgy hívják, hogy tanúságtétel.

Ha egy természettudós beszél a hitről, annak nagyobb ereje van?

Bármennyit tudunk a természet törvényeiről, van egy pont, ahol megáll a tudomány. Jól fogalmazott Einstein, amikor azt mondta: „a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás pedig tudomány nélkül vak”. II. János Pál pápa ugyanezt így fogalmazta meg: „Két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. (…) Ész és hit ugyanarra az őseredeti igazságra törekszenek, amely igazság nem mondhat ellent önmagának.” Sok természettudós tért meg élete vége felé – igaz, a legtöbb Nobel-díjas csak akkor merte kimondani, hogy van Isten, amikor már megkapta az elismerést. 

Ha előbb tették volna, talán meg sem kapták volna a díjat?

Személyes tapasztalatom, hogy bizony máig gyanakvóan tekintenek a hit kérdésére, úgyhogy nem lehetetlen.

Hívő orvosként sok helyen elmondja, hogy az egyik legsúlyosabb problémának ma az abortusz kérdését tartja, amelyről nem lehet eleget beszélni.

Amikor egy orvos meggyónja a bűneit, a házasságtörést mindig előrébb sorolja, mint az abortuszban való segédkezést. Pedig az előbbi a hatodik, utóbbi pedig az ötödik parancsolat elleni vétek. A legfontosabbnak azt tartom ezzel kapcsolatban, hogy az emberekben még mindig nem tudatosult, mit nevezünk emberi életnek. 1961 óta többé nem teológiai vagy filozófiai kérdés az emberi élet kezdete, a tudomány bebizonyította a dns felfedezésével. Az örökítőanyag felfedezéséért még Nobel-díjat is adtak. Azok, akik az abortusz mellett döntenek, egyszerűen nem tudják, hogy egy emberi személy sorsáról ítélnek. Ez nem tudatosult bennük, nem tanították meg nekik. Nem azért van annyi abortusz, mert a nők vagy a férfiak könnyen esnek az emberölés bűnébe; ez a bűn a tudatlanságból ered. Ezért óriási a felelősségük a pedagógusoknak, a médiának. Innen kell megközelíteni a kérdést, az oktatás felől. Az nem elég, hogy hatodikban meg nyolcadikban jön valaki, és van egy felvilágosító óra, sokkal átfogóbban kellene erről kommunikálni.

Ezek szerint nem a törvényi szigorításban látja a megoldást?

Meggyőződésem, hogy ezt a politika nem tudja rendbe tenni, és nem is szabad belevágnia. A közbeszéd tárgyává kellene tenni, kocsmai témává, baráti társaságok és munkahelyi körök témájává. Ez kiemelten fontos kérdés, és morálisan nagyon megterheli az egészségügyet. Látszólag nem foglalkoznak vele az orvosok, de mint egy lassan ölő méreg, hat. Hétmillió embert jelent az elmúlt ötven évben: ennyit vontunk ki a forgalomból az állami egészségügyön keresztül. Ahogy II. János Pál Pápa mondta: „a halál civilizációját építjük”. Egyfelől van egy iszonyú menekülés, félelem a haláltól, másrészt pedig saját magunk ássuk a sírunkat.

A másik téma, amely ellen gyakran felemeli a szavát, a hálapénz kérdése. A paraszolvenciát a magyar egészségügy rákfenéjének tartja – hogyan lehetne úrrá lenni a problémán?

A környező országok túlnyomó többségének, úgy tűnik, sikerül ebből kievickélnie valahogy, nekünk is meg kellene már oldani. Először is elegendő fizetésemelést kell adni az orvosoknak, nővéreknek, kórházi dolgozóknak. Lengyelország, Szlovákia, Románia is fontos lépéseket tett már e téren. Romániában például 2500 euró körüli összeget keres egy végzett rezidens, és a kezdő is másfél-kétszeresét annak, mint Magyarországon. Miután megvan a béremelés, kampányt kell indítani, hogy tessék, ennyit keresnek az egészségügyben, ne adjanak hálapénzt, mert azzal veszélyeztetik az orvosok munkáját. Ezzel párhuzamosan törvényileg keményen fel kell lépni a hálapénz ellen. Ahogy a villamoson is van ellenőr, kellenek álbetegek. Annak az orvosnak pedig, aki megbukik, nagyot kell buknia, és ezt a társadalomnak is a tudomására kell hozni. Fontos volna megszabadulni ettől a góctól, amely az egészségüggyel kapcsolatos averziókat táplálja. Mert mit látnak így a politikusok? Azt, hogy az az orvosréteg, amellyel ők általában találkoznak, jól él – akkor meg miért sírnak a fizetésért? Ez a probléma morálisan fertőz. A fiatal orvosok nyilván szeretnének jobban élni, de ők elsősorban tudást akarnak szerezni, a pénz pedig ennek is akadálya.

Az elvándorló orvosok nagy aránya jól mutatja a probléma nagyságát. Mit gondol, kizárólag pénzkérdés az ő döntésük?

Én csak a manuális szakmákat látom, valahogy nincs meg a szükséges szervezettség, de persze a pénzkérdés is fontos tényező. Ugyanakkor annyira sokan azért nem mennek el, mint amennyiről az ellenzék beszél. Az egészségügyben van fejlődés, nem igaz, hogy nincsen. Kétségtelen, hogy jobbára az eszközparkra szeretik költeni a forrásokat, holott a humán erőforrás a legfontosabb. Ha nincs ápoló, akkor megette a fene az egészet. De Nyugaton sincsen, csak ők drága pénzen oda tudnak hozni közép- és kelet-európai ápolókat. A fogyasztói társadalom emberei nem akarják látni, ápolni az időseket, sajnos ez is része a teljes képnek.

Visszatérve a külföldi missziókhoz, utazásai során mit tapasztalt, mennyire akarják elhagyni hazájukat a szegénységben élők, és mennyiben segíti őket a hitük a nehézségek leküzdésében?

Azt látom, hogy az afrikai keresztények egyáltalán nem akarnak elvándorolni, annak ellenére, hogy hússzor olyan szegényen élnek, mint mi Magyarországon. A muszlim világnak szintén a békésebb arcát ismertem meg Bangladesben, nem az erőszakos iszlámot. Azt is láttam, hogy az ő hitük és hitgyakorlatuk sokkal erősebb, mint a miénk, ez pedig erőssé és magabiztossá teszi őket. Katonai kórházban katonák és orvosok imádkoznak, ez teljesen természetes, míg ha itthon műtét előtt egy orvos imádkozni akar, komolytalannak nézik. Európa legnagyobb problémája, hogy kidobta a kereszténységet az ablakon. Nem véletlenül mondják: ha Európában eluralkodik az iszlám, csak az afrikai kereszténység tudja majd megmenteni misszióval.

Lassan hat éve, hogy elveszítette legkisebbik fiát, az akkor tízéves Marcit. Hogyan tudta feldolgozni a veszteséget?

A jezsuiták szemlélődő imádsága segített elfogadni, ami történt. Persze nagyon nehezen ment. Az istenszeretőknek minden a javukra válik, mondja Pál apostol. Szomorú vagyok, de nem szomorkodom, talán így tudom leírni, amit érzek. A szemlélődő ima által eljuthat az ember a lelki békére, amely túlmutat a szomorúságon. Az elfogadásból mindig remény fakad, és lehetőség a továbbélésre. A veszteség a saját fájdalma körül tartja az embert, a szemlélődés elemeli a tekintetét, és már nem magával foglalkozik. Amikor a szívünket nehezen tudjuk csillapítani, az értelmünkkel kell kitartani. Abban a bizalomban, hogy Isten jó, és jót akar nekünk. És akkor megtapasztalunk valamit abból az örömből, amely túlmutat a világ szenvedésein. Ez a karácsony ígérete.

Címlapkép: Földházi Árpád