Életmentés felsőfokon: harc a csecsemőhalandóság ellen

„Jöjjenek csak, ilyet még biztosan nem láttak!” – invitál minket Eszter, a Semmelweis Egyetem Bókay utcai gyermekklinikája újszülöttintenzív-osztályának süni- és rókamintás köpenyű jó tündére. Karján tetovált pillangók repkednek, készülnek a naponta ezerszer ismételt mozdulatsorra. A megfogalmazhatatlan nyugalmat árasztó nővér, mintha az örök élet titkát fedné fel előttünk, gondos kézfertőtlenítés után leemeli a színes gyermekplédet, óvatosan megnyílik az inkubátor. Alatta dús, fekete hajjal egy rózsaszínű újszülött piheg, testét pókhálóként futják be a műanyag csövek, karjában kanül, hasán gézlapokkal fedett kis műanyag zsák. „Abban vannak a belső szervei, amelyek a testén kívül jöttek világra” – halljuk. Láthatatlan köpenyért fohászkodó arcunkat látva Eszter gondolkodás nélkül hozzáteszi: „Ne aggódjanak, meggyógyul, volt már ezzel a rendellenességgel született kis harcosunk, nem olyan régen kaptuk a fotót, amelyen boldogan focizik a barátaival.” 

OSZTOZNAK A FÁJDALOMBAN

„A jelenlegi tudásunk szerint a 22. terhességi hétre született babák vannak az életben tarthatóság abszolút határán, azaz ennél éretlenebb koraszülöttek életét nem lehet megmenteni” – mondja Szabó Miklós osztályvezető, aki az egyetemen frissen alakult neonatológiai (újszülöttgyógyászattal foglalkozó) tanszéki csoport vezetője is. Hozzáteszi, egyelőre a várandósság 23–26. hetére született koraszülöttek körében is számottevő veszteségek vannak. Ebben az időszakban minden egyes nap, amit még méhen belül tud tölteni a magzat, számokkal kifejezhetően növeli az életesélyét és a minőségi túlélés, vagyis a tartósan jó egészség és a maradandó érzékszervi-idegrendszeri károsodásoktól való mentesség lehetőségét.

„Fantasztikus győzelmek, eufóriák ezek, amelyek lelki energiát, megújulást, felfrissülést adnak” – válaszolja azután, hogy afelől érdeklődöm, milyen érzés életeket menteni. A neonatológus elengedhetetlennek tartja, hogy ő és kollégái később is találkozhassanak azokkal a szülőkkel, akikkel egyidőben sorsközösséget alkotva együtt harcoltak. Szerencsére a mai napig sokan szeretettel jönnek vissza, büszkén mutatva gyermeküket. A kórház folyosói is tele vannak huncut mosolyú, egészséges kicsik képeivel. „Lelki táplálékot adnak nekünk, amikor visszajönnek – mondja puha hangon. – Nagy-nagy kudarc viszont, ha a küzdelmeink ellenére elveszítünk egy babát, vagy maradandó sérülései, súlyos egészségkárosodása lesz. Nyilván nem azt éljük át, amit a szülők, de mi is részesei vagyunk a fájdalmuknak, számunkra is komoly veszteség, frusztráló élmény. Ilyenkor újra és újra alázattal el kell fogadni, hogy a segítő hivatásba kódolva van, nem tudjuk minden baba egészségét megmenteni” – hívja fel a figyelmet. Mint kifejti, a hétköznapok és az újabb feladatok továbblendítik az embert. Segítség az is, ha úgy sikerül a szülőket a veszteségeikben támogatni, hogy nem traumatizálódnak végzetesen.