Klímaváltozás hatott az iszlám középkori szétterjedésére

A FÖLD ARCHÍVUMAI

A környezeti determinizmus régi gondolata manapság kap új erőre a világfolyamatokat magyarázó tudományos életben. Jared Diamond 2005-ös, Összeomlás című könyvében részletesen bemutatja, miként emelkedtek fel, majd hullottak porba nagy birodalmak pusztán azért, mert nem tudtak megfelelő válaszokat adni a klimatikus változások miatt bekövetkező gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokra. Aligha véletlen azonban, hogy a környezeti determinizmus gondolatának első elkötelezett képviselői középkori muszlim tudósok voltak. A bászrai teológus és prózaíró Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz (776–868), majd az andalúziai történetíró Ibn Khaldún (1332–1406) is megfigyelte, miként határozza meg az éghajlat és a környezet a népek karakterét – a korabeli muszlim világét is.

BELENYUGVÁS ALLAH AKARATÁBA

Míg időszámításunk szerint 300 és 700 között Európában lehűlés volt tapasztalható, addig az Arab-félsziget hőmérséklete emelkedésnek indult, a térséget lakó nomád és félnomád keresztény, zsidó és pogány araboknak így az egyre kegyetlenebb klímához kellett alkalmazkodniuk. Államhatalom híján a rendet a törzsek biztosították, melyek tagjaiknak feltétlen lojalitásért (aszabijja) cserébe védelmet nyújtottak. Az erősebb törzsek védelmi szövetségeket kötöttek a gyengébbekkel, a törzsükből kitaszítottak pedig másoktól kértek védelmet, hogy túléljék a kegyetlen környezetet, és biztonságban legyenek ellenségeiktől. Arábia sivatagjait az al-dahr szelleme lengte be, mely fogalom az európai értelemben vett időt és sorsot összeolvasztva intette a megváltoztathatatlanba való belenyugvásra az embereket.

Viszonylag szerencsések voltak Mekka lakói, a kietlen hegyekkel övezett város a Zemzem kútnak köszönhette létét. A ritka vízkincs a Jemen és Szíria között közlekedő karavánok pihenőhelyévé tette Mekkát, jelentős vagyonhoz juttatva a lakóit. A település központja a Kába szentély volt, amelyben Arábia régi isteneinek, Manátnak, Allátnak, Uzzatnak, Hubalnak és mind közül a legfontosabbnak, az ég és eső istenének, Allahnak a szobrait őrizték. Aligha véletlen, hogy a 615-ben prófétaként fellépő Mohamed éppen utóbbit nyilvánította az egyetlen igaz istennek, akinek szolgálatával a hívek belépést nyerhetnek a menny országba – melynek kertjei alatt a Korán szerint folyók csörgedeznek –, és megmenekülhetnek a pokol tüzétől. Az iszlám arabul belenyugvást jelent: Mohamed követői már nem a sivatag megváltoztathatatlan törvényeibe, hanem Allah akaratába nyugodtak bele. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a saría szó klasszikus arab nyelven a vízforráshoz vezető sivatagi ösvényt jelöli, amelyről érthető okokból soha nem érdemes letérni.