Keressük az utakat egymás megsegítésére!

Mikor és miért kezdett jótékonykodásba?

Négy évvel ezelőtt kezdődött, azt megelőzően váltottam életmódot, elkezdtem mozogni. Korábban nem sportoltam semmit. Futottam, eleinte magamért. Egyik kilométer után a másik, majd jött a félmaraton. A futás egyfajta meditáció. Belül is sok mindennel megküzd ilyenkor az ember, egy belső utat is megtesz, nemcsak a kilométereket küzdi le. Arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha másoknak is tudnék segíteni azzal, hogy futok. Így jött az első jótékonysági futás gondolata 2015-ben.

Megkerestem Böjte Csaba ferences szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozóját, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha az ő gyermekei számára szerveznék egy jótékonysági eseményt. Nem kellett kétszer kérdezni, azonnal nagy örömmel és csodálkozva fogadta, hogy el szeretnénk futni Dévától Budapestig. A dévai gyermekekkel rajtoltunk el, őket elhoztuk Budapestre, egy hétig itt táboroztak. Ez az első esemény nagyon jól sikerült. Öt nap alatt ötszáz kilométert tettünk meg, és ötmillió forintot gyűjtöttünk a dévai gyerekek számára. Ez hozta magával az újabb és újabb eseményeket.

Sokfelé járja az országot és a külhoni vidékeket?

Nagyon sok gyermekotthonban megfordultam már Magyarországon is. Volt úgy, hogy egyik gyermekotthontól a másikig mentünk el futva, ez huszonkilenc órás távolság volt. Jártam a szátoki, a mónosbéli, a miskolci és budapesti gyermekotthonban is. Ezt követően vezetett az utam Kárpátaljára, ahol két árvaházban voltam eddig, a ráti Szent Mihály Gyermekotthonban és a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban. Utóbbiba már tulajdonképpen hazajárok, van ott egy szobám.

Külhoni vagy belföldi segítségnyújtás: vannak különbségek e kétirányú jótékonykodás társadalmi megítélésben, a hozzáállásban?

Igen. Nem fogalmazhatok úgy, hogy sok kritikát kapok, hogy miért a határon túli magyaroknak gyűjtök, és miért nem az anyaországiaknak – mégis van ilyen. Mondjuk ezer üzenetből egy. Számomra nagyon fáj az ilyen típusú számonkérés. Én határon túl születtem, Nagykárolyban éltem huszonhat évig. Ott újságíróként dolgoztam, és már akkor is írtam cikket egy árvaházról, és vasárnaponként haza is vittem egy kislányt. Úgy gondolom: a saját döntésem, hogy kinek segítek a saját szabadidőmben a gyermekeim mellett, ezért senki nem kérhet számon. Egyébként nem is tartom jogosnak az ilyen kritikákat, hiszen magyarországi gyermekotthonokba is járok.