A zenémen keresztül a magyarságomról is beszélek – György Ádám a Mandinernek

Szereti a focit?
A szerelmese vagyok. Gyerekkoromban jó ideig komolyan fociztam, főleg kispályán, egyszer még a futsalutánpótlás-válogatottba is behívtak. És még utána is, amikor két koncert között itthon voltam, sokáig a Tanuló utcai kispályás bajnokságban játszottam, ha kellett, még a repülőjegyemet is átírattam egy-egy fontos mérkőzés kedvéért. A futball és a klasszikus zene világa egyáltalán nem áll olyan távol egymástól, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. A profi játékosok és a profi zenészek életútja legalábbis hasonló. Ugyanazokon a dolgokon megyünk keresztül: rengeteg áldozattal, lemondással, munkával jár egy pálya megálmodása, felépítése. Az ő labdarúgás iránti szeretetük és a mi zene iránti múlhatatlan rajongásunk egy tőről fakad.

Mindez most az isztambuli Atatürk-stadion gyepén is megmutatkozott. Hogyan került pont ön oda?
Ennek hosszú története van. Egyszer egy szingapúri koncert után beszálltam egy liftbe, és szóba elegyedtem egy skót szoknyás úriemberrel. Éjjel kettőkor újra összefutottunk a bárban, ahol volt egy zongora, és megkért, hogy játsszak valamit. Ebből lett egy koncert, aztán egy másik, végül e vonalnak köszönhetően a 2012-es foci-Eb megnyitó­ünnepségén találtam magam: Chopint zongoráztam Varsóban, amit a közvetítések révén világszerte háromszázmillióan láttak. Utána nem sokkal a New York-i Carnegie Hallban koncerteztem, amin az UEFA vezetői közül is ott voltak néhányan. Az esti privát fogadáson csak úgy, ajándékképpen elzongoráztam nekik a Bajnokok Ligája ikonikus himnuszát. Ekkor jött az ötlet, mi lenne, ha ez egyszer valamilyen formában egy döntő előtt is felcsendülne az én átiratomban és előadásomban.

Majd eltelt tizenegy év.
Igen, pontosan. Ennyit készültem, készültünk erre a két percre.