És mindez persze annak fényében is érdekes, hogy lássuk, mit tehetünk a tízmilliós Magyarországról azért, hogy a saját nemzeti érdekeink és az általunk fontosnak tartott értékek képviselete ne egyre több konfliktust szüljön, mozgásterünket drámaian szűkítve, hanem reális alternatívaként, a nemzetközi közösség által elfogadva, sőt növekvő támogatást élvezve vezessen eredményre.
Ötven évvel ezelőtt Henry Kissinger egy nagy ívű beszédben meghirdette Európa évét. Annak idején a szöveget a The New
York Times április 25-ei száma teljes terjedelmében közölte. 1973. január 1-jén először bővült az Európai Közösség tagjainak köre, hatról kilencre: Dánia, Írország és az Egyesült Királyság is taggá vált. Kissinger üdvözölte a bővülést és az európai egység erősödését is, leszögezve, hogy „a második világháború utáni amerikai politika semmiben sem volt olyan konzekvens, mint az európai egység támogatásában”, ugyanakkor
felhívta a figyelmet arra, hogy Európa egységesülése nem mehet a transzatlanti viszony rovására.
Hosszan elemzi az általa kezdeményezett détente, vagyis az enyhülési folyamat nyomán kialakult helyzetet, ami a közös érdekek újra- és újradefiniálását követeli, de nem változtat azon, hogy az USA és Európa csak együtt lehet „a Nyugat” védelmezője.
1973 igencsak mozgalmas év volt. Túl a Szovjetunióval kötött leszerelési megállapodásokon, Richard Nixon történelmi jelentőségű pekingi látogatásán, számos más feladat mellett le kellett zárni a vietnámi háborút, s az arab–izraeli ellentét nyomán súlyos energiaválság tört ki, ami jól jelzi a nyugati világ, az erősödő európai és az amerikai gazdaság sérülékenységét is. Kissinger joggal büszke az enyhülés, a béke megőrzése érdekében kifejtett fáradhatatlan munkájára, melynek betetőzése az 1975 nyarán megtartott helsinki biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának aláírása lett. Az eredmények felsorolásával jelzi: sok a vesztenivaló, a rend és a béke megőrzése mindennél fontosabb, ehhez pedig diplomácia és kreativitás kell.
Napjainkban is gyakran hallunk az amerikai veterán politikus nyilatkozatairól, melyek érdekesek, de a valóságos politikai folyamatoktól már messze vannak. A kommunikáció módja is jelentősen megváltozott, hiszen az egész újságoldalas, részletes elemzéseket, mint amilyen Kissinger 50 évvel ezelőtti cikke volt, gyakorlatilag felváltották a kattintásvadász bejegyzések a közösségimédia-felületeken. Ehhez hozzájárul az a jelenség, amiről Jordan B. Peterson beszél: arra a kérdésre, hogy vajon Magyarországnak miért olyan rossz a híre a nyugati médiában, azt az általános érvényű választ adja, hogy „mindig jól jön, ha valamivel folyamatosan riogatni lehet az embereket, ha démonizálni lehet valakit”. Egy klinikai pszichológus már csak tudja. Ő Orbán Viktorról beszél, de a „valaki” mellé rögtön odatehetjük a „valamit” is. Ennek megfelelően
az Európai Unió differenciálatlan hibáztatása semmivel sem cizelláltabb politikai kommunikációs módszer annál, mint amit Peterson említ.