Felfüggeszteni egy állandó BT-tagot bizonytalan a jogi és vakmerően provokatív geopolitikai szempontból. Carpenter egy 1971-es párhuzamot mutat be, amikor az ENSZ Kína állandó tagi helyét adta át a száműzött Kuomintang-kormánynak, vagyis Tajvannak, még ha erős is a hasonlat. De
geopolitikai szemszögből Oroszország felfüggesztésének még kevesebb értelme van
– az ENSZ támogatói rendszerint túlbecsülik a testület jelentőségét, hiszen az elsősorban egy arénaként működik a diplomáciai pózolás és az idegesítő ügyekben való földbedöngölés céljából, amit a nagyhatalmak rendszerint nem emelnek magas prioritásra – kivéve, amikor az öt állandó tag rutinosan használja saját céljai érdekében; a kisebb országoknak nem jár a fair játék akár a katonai kényszerrel szemben; Szerbia, Irak, Grúzia és Líbia a közelmúlt idevágó példái egyértelműek.
Oroszország megfosztása a vétójogtól veszélyes eszkalációhoz vezetne, visszaigazolva az orosz vádakat, miszerint a Nyugat meg akarja semmisíteni Oroszországot, mint nagyhatalmat, amely a globális uralmuk útjában áll, hiszen Putyin az ukrajnai háborút a NATO Oroszország elleni proxyháborújaként aposztrofálja.
A szerző erre vonatkozó példaként felhozza Lloyd Austin védelmi államtitkár megállapítását, miszerint az ukrajnai háború célja a NATO részéről súlyosan meggyengíteni Oroszországot; vagyis egy olyan lépés, mint Oroszországnak az ENSZ-BT állandó tagságától való megfosztása teljes mértékben megerősítené az orosz vádakat, és lehetetlenné tenné a háború után a kapcsolatok rendezését, ami egy nagyon veszélyes világnak ágyazna meg.