Rácok tánca – Szerbia útkeresései

2023. január 30. 20:26
Stabil hatalom a határokon belül, egy pária ország öröksége a gazdaságban, robbanásközeli konfliktusok a határok mentén: Aleksandar Vučić Szerbiájának a Balkán örök puskaporos hordója tetején kell táncolnia, a régióban is egymásnak feszülő nagyhatalmak között.

Kohán Mátyás és Rajcsányi Gellért írása a Mandiner hetilapban

 

Mikortól számítjuk Szerbia posztjugoszláv történetét, és mit is tekintünk egyáltalán Szerbiának? A délszláv háborúkból az összes többi elszakadó tagállamnak csak egy jutott, a Jugoszláviát erőszakkal is egyben tartani kívánó Szerbia viszont mindegyikben részes volt. És a máig lezáratlan Koszovó-probléma miatt

egyedül Szerbiának nem ért véget a jugoszláv szétbomlás több évtizedes konfliktusa.

Így pedig kifejezetten nehéz arra koncentrálni, ami a belgrádi politika dolga lenne: hogy Szerbia jobb hely legyen.

Szerbia gazdasági fejlődése balkáni léptékben átlagosnak mondható: vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó bruttó hazai össztermékben Észak-Macedóniát lelépte, viszont lehagyta őt a turizmusát ügyesen fejlesztő Montenegró, és jön fel a nyakára Bosznia-Hercegovina. Az uniós szomszédsághoz – Horvátországhoz, Szlovéniához és Magyarországhoz – képest Szerbia a hazai össztermék abszolút értékét nézve nem felzárkózik, hanem folyamatosan lemarad. Ebből is látszik: Közép-Európában a gazdasági felzárkózás leghatékonyabb útja az uniós tagság, aki kimarad, lemarad.

Akárhonnan számoljuk a független Szerbiát, politikatörténete mindenképpen Slobodan Milošević rendszerével kezdődik, aki a Jugoszlávián belüli Szerb szocialista köztársaságtól a maradék Jugoszláv Szövetségi Köztársaságig, 1989-től 2000-ig uralta Belgrádot.

Jugoszlávia szétesése után, miközben Szerbiát perma­nensen háborús üzemmódban irányította, Milošević csak vonakodva volt hajlandó bármiféle szabadpiaci átállásra, a munkások védelmét hangsúlyozta, igyekezett minél inkább visszafogni a privatizációt – de amit eladott az állami vagyonból, azt is haveri körben osztotta el –, és meghagyta a belgazdaságot védő importvámokat is. Hogy ez a gazdaságpolitika vezethetett volna-e sikerre, azt már nem tudhatták meg a szerbek, az ország gazdaságát ugyanis szétverték a boszniai háború miatti ENSZ-szankciók: 1992-ben és 1993-ban is majdnem egyharmadnyi GDP-vissza­esést szabadítottak Jugoszláviára, 1994 januárjában pedig 313 millió százalékos volt az infláció havi üteme. A daytoni egyezmény után aztán jelentős gazdasági fellendülés következett –

ám az évtized végén a NATO visszabombázta Szerbiát a tengődésbe.

Bár regnálását az emberi jogok és a politikai szabadságjogok súlyos korlátozása jellemezte, Slobodan Miloševićnek nem sikerült véghez vinnie a teljes autoriter fordulatot.

A 2000-es elnökválasztáson Vojislav Koštunica már az első fordulóban legyőzte. Az államfő megpróbálkozott az eredmények meghamisításával, de ekkor szembetalálta magát az Egyesült Államok által támogatott Ellenállás! (Otpor!) mozgalommal és a buldózerforradalomnak nevezett tüntetéssorozattal, s a katonaság is jelezte, hogy nem áll az oldalára – így a Milošević-korszak véget ért.

Aleksandar Vučić, Karl Nehammer osztrák kancellár és Orbán Viktor egy 2022. novemberi, illegális migráció elleni fellépésről szóló találkozón <br> Fotó: AFP / Milos Miskov / ANADOLU AGENCY

A volt elnököt korrupció, sikkasztás, hatalommal való visszaélés vádjával már 2000-ben letartóztatták. Nemzetközi nyomásra Zoran Đinđić miniszterelnök 2001-ben kiadta a hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Szerbia mintegy egymilliárd dollárnyi segélyt kapott, amely – Đinđić piacpárti reformjai, így az árliberalizáció, a monetáris szigorítás, a védővámok leépítése mellett – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország a háború után végre egyenesbe jöjjön. A kormányfő azonban súlyos árat fizetett Milošević kiadásáért, illetve a korrupcióellenes harcá­ért: 2003-ban a volt elnökhöz hű jugoszláv titkosrendőrség különleges műveleti egységének volt parancsnoka, Milorad „Legija” Ulemek megölette.

Milošević eközben – mivel nem ismerte el maga felett a törvényszék joghatóságát – saját maga látta el védelmét a bíróságon, ezzel öt évig szórakoztatta a szerb közéletet, míg aztán 2006-ban szívinfarktusban meg nem halt. Életében nem sikerült elítélni, 

de a törvényszék halála után bűnszervezetben elkövetett etnikai tisztogatásban bűnösnek találta,

a boszniai népirtást viszont nem tudták rábizonyítani, csak azért marasztalták el, mert nem akadályozta meg.

A szerb–montenegrói föderáció aztán Montenegró 2006-os különválásával szűnt meg. Az immár önálló Szerbia államfője Boris Tadić volt egészen 2012-ig. Ezalatt az ország elsődleges belpolitikai kérdésévé ismét Koszovó vált. Az elnök gyűjteni kezdte az egykori tartomány önállóságát el nem ismerő szövetségeseket. Folyamatos közös kiállásokat rendezett Oroszországgal, sőt Koszovó szuverenitását kétségbe vonó mondatokat csikart ki Lech Kaczyński lengyel államfőből is. Koszovó ügyében folyamatos csörtéi voltak az Európai Unióval, ám végül ettől függetlenül aláírta vele a megállapodást, így 2009-ben Szerbia uniós tagjelölt lett.

Szerbia jelen idejébe 2014-ben érkeztünk meg, amikor egy Miloševićhez mérhető súlyú politikus vette át az irányítást, ő Aleksandar Vučić. Három évig miniszterelnök volt, 2017 óta köztársasági elnök. Szintén mindenféle alkotmányos megfontolásoktól függetlenül oda követi a hatalom, ahová éppen ül.

Vučić nem a semmiből érkezett a szerb politika csúcsára,

sőt története nagyon jellemző a déli szomszédainkra. Boszniai szerb apai felmenőit a horvát usztasák ölték meg, édesanyja bácskai szerb volt Óbecséről. Az 1970-es születésű Vučić jogász lett, újságíróként is dolgozott, aztán kapcsolatba került azzal a Radovan Karadžićcsal és Ratko Mladićcsal, aki ma egykori boszniai szerb elnökként, illetve katonatisztként életfogytiglani börtönbüntetését tölti. 1993-ban a vonalas nacionalista Szerb Radikális Párt tagja lett, kapcsolatban volt a boszniai harcoló alakulatokkal is. A kilencvenes évek végén, Milošević regnálása idején információs miniszter lett, egyre fokozódó keménységgel fellépve az ellenzéki sajtóval szemben. Ezzel kapcsolatban 2014-ben arról beszélt: tévedésben volt, mostanra megváltozott, és „nem szégyellem bevallani a politikai hibáimat”.

A feltörekvő politikus 2008-ban pártot váltott: csatlakozott az újonnan alakult Szerb Haladó Párthoz, az azt követő években (ön)kritikusan nyilatkozott a szerbek kilencvenes évekbeli tetteiről. 2012-ben pártelnök, 2014-ben pedig kormányfő lett. 2017-ben nagy sikerrel vette az elnökválasztást, a szavazatok 56 százalékát szerezte meg, gyakorlatilag egész Szerbiában ő futott be az első helyen. Ellenfelei tüntetéseket szerveztek ellene,

mondván, Vučić a korrupt politikai, üzleti és médiavilágot uraló elit feje

– és megérkeztek a nemzetközi agytrösztök leminősítő értékelései is.

Az államfő egy 2019-es kampányeseményen Belgrádban <br> Fotó: AFP / ANDREJ ISAKOVIC

A tény az, hogy addigra Vučićnak gyakorlatilag az ölébe hullott az ország – és azóta is őrzi. Uralja a hatalmi hálózatokat, de bírja a tömegek szimpátiáját is. A 2020-as parlamenti választásra az ellenzék nagy része bojkottot hirdetett, de attól még a voksolást megtartották. A Vučić-párti koalíció a szavazatok 63 százalékát szerezte meg, a második helyen a szocialisták koalíciója futott be alig 10 százalékkal, és minden további párt 1-3 százalék körüli támogatottságot kapart össze.

Tavaly áprilisban a magyarországi választással gyakorlatilag egy időben voksoltak újra a szerb állampolgárok az elnök személyéről és a parlament összetételéről.

Vučić a szavazatok 60 százalékával aratott elsöprő győzelmet,

az őt támogató pártok koalíciója viszont „csak” 44 százalékot szerzett, s ezzel kisebbségbe került a parlamentben. Az új kormány a szocia­listák részvételével tudott aztán többséget biztosítani maga mögé, s kívülről a vajdasági magyar képviselők is támogatják.

Vučić miniszterelnökként megszorításokkal, a gazdaság rendbetételével, növekedési pályára állításával kezdte, majd Koszovó ügyében átvette a szándékos kétértelműség kínai politikáját: egyszerre mond olyan mondatokat, hogy „el kell ismernünk: legyőztek minket”, „elvesztettük a területet”, de pikírten, katonai fenyegetéssel reagál a Szerbia és Koszovó közötti rendszeres határvillongásokra, és kitűzőként gyűjtögeti a Koszovó elismerését visszavonó országokat, melyek közé jelenleg hat afrikai állam és három kis szigetország tartozik.

Azonban már van a „Kosovo je Srbiján” túlmutató jövőképe is:

Vučić Koszovóval alapvetően etnikai demarkációra törekszik

– tehát az albánok lakta területeket akár hajlandó elengedni –, 2020 januárjában amerikai közvetítéssel megállapodott Pristinával a fővárosok közötti repülőjáratok visszaállításáról, és az Európai Unió által előszobáztatott országokat egybefogva lázasan dolgozik a „mini Schengenen”, az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgásán Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró és Szerbia között.

Leszbikus és nacionalista: Ana Brnabić a 2017-es belgrádi Pride-on <br> Fotó: AFP / ANDREJ ISAKOVIC

Emellett még ahhoz is van fantáziája, hogy a világot meghökkentve kinevezze a kőkonzervatív Szerbia élére a világ második nyíltan leszbikus miniszterelnökét,

Ana Brnabićot, aki Pride-ra ugyan jár, de az lmbtq-jogok semennyire nem érdeklik.

Aleksandar Vučić hatalmát jelen pillanatban semmi nem veszélyezteti: várható, hogy – a nyugati ngó-k folyamatos jogállamisági figyelmeztetéseivel együtt is – a közeljövőben szintén ő írja majd Szerbia történetét. Talán hivatali ideje alatt kerül majd sor arra, hogy Belgrád lerázza magáról a jugoszláv háborúk súlyos örökségét, s a politika fókuszát valóban fontos, az ország fejlődését szolgáló ügyekre fordítsa.

 

Balkáni háborúk árnyai

Miközben Aleksandar Vučić az EU, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország egymásba gabalyodó balkáni játszmái között egyensúlyoz, újabb balkáni háborúk rémképei is felderengenek déli szomszédságunkban. A Mandiner.hu rendszeresen beszámol arról, hogy az ukrajnai háborúnak szoros vonzatai vannak a Balkánon. A nyugati integrációt kereső bosnyákok és koszovóiak, valamint az oroszok szövetségét ápoló szerbek között kiéleződött a feszültség.

Koszovó északi, főleg szerbek lakta részén a helyi szerbek amiatt, hogy Koszovó területén csak helyi rendszámtáblával lehet közlekedni, az utóbbi hónapokban úttorlaszokat építettek, akadályozták a közlekedést, a feszültség eszkalálódásával pedig karácsony előtt harckészültségbe helyezték a szerb hadsereget. December végén végül sikerült kormányzati szinten megegyezést találni, a barikádokat lebontották, de a feszültség megmaradt. Szerbia továbbra sem ismeri el államként a 2008-ban egyoldalú döntéssel elszakadt Koszovót.

Hasonlóan rendezetlen a viszony Bosznia-Hercegoviná­val. A 1995-ben tető alá hozott daytoni egyezmény alapján létrejött egy föderális állam, egy horvát–bosnyák, illetve egy szerb entitással. Bosznia-­Hercegovina december közepén uniós tagjelölti státuszt kapott az EU-tól, ám egyik része, a Szerb köztársaság az államszövetségből való kilépéssel fenyeget – amikor egyébként is az összedőlés határán van a bonyolult, túlbürokratizált és leginkább a nyugati hatalmak közvetlen nyomása miatt összetartott államrend. A szerb anyaországot vezető Vučićnak itt is közvetítő­ként kell fellépnie, a lehető legvékonyabb jégen járva.

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

Nyitóképen: Aleksandar Vučić ellen tüntetők 2017-ben. Fotó: AFP / Oliver Bunic

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés