Hol a helye a nőnek?

„Nincs még egy társadalom Európában, ahol ennyire közügyként kezelnék a várandósságot és a gyermekvállalást, mint idehaza. Az Orbán-kormány régóta nem képes felfogni, hogy külön kell választani a népesedéspolitikát mint fontos közügyet, valamint a gyermekvállalást, ami a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. Ahogyan a nők elleni szóbeli erőszak bevett gyakorlat a kormánypárti padsorokban, úgy a várandós és kisgyermekes édesanyák, a szülőképeskorú nők vegzálása is az, és ez sajnos végighullámzik az egész társadalmon.

Ha látunk egy harmincas éveiben járó, gyermektelen nőt, első ránézésre fogalmunk sem lehet, mi az ő története. Lehet, hogy egy hosszú ideje sikertelen lombikokon áteső pár egyik tagja, esetleg endometriózisban szenvedő, gyermekre vágyó honfitársunk. Mit sem tudhatunk a vetélésekkel megküzdeni kénytelen nőtásainkról és azokról sem, akik problémás várandóssággal küzdenek – a gömbölyödő pocakon ez nem látszik. Az viszont igen, hogy Vekerdy Tamás volt az egyetlen, aki kimondta, hogy gyereket nevelni csak örömmel lehet – közben itthon ítélkezések erdejében élnek a nők, legyen szó gyermektelenekről vagy anyukákról.

A tény, hogy hosszú idő óta a meg nem született gyermekek országa vagyunk, arra kötelezné a kormányt, hogy mindent gondoljon újra a családpolitikájából. Mert ha minden rendben megy is, és egy kicsi élet oda tart, ahová nagyon várják, egészséges várandósságból egészséges baba születik, sikerül az anyatejes táplálás, jól fejlődik a pici, akkor jön a társadalom, és épp úgy beleszól mindenbe, ahogyan a kormányzat. Beleszól az édesanya dolgába, aki a testével és a lelkével hozott létre egy emberi testet, a testével és lelkével táplálja utána hosszú időn át. De ott a szomszéd, ott a buszon mellette utazó utastárs, a random nagymama, aki úgy hiszi: sokkal jobban ért hozzá. Ott a »jóakaró«, aki nem akar beleszólni, de…, és ott a saját életén kesergő, bukásokat és feldolgozatlan traumákat más bántásába fojtó piszkálódó.”

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád