Hallgattuk, hogy húzták, verték, ütötték, rúgták, lányokat, fiúkat, öreg nénit

„Biztos voltam benne, hogy lemond. Vártam is egy napot, de nem mondott le. Majd ott álltam lángoló autók, mosolygós arcok között és fogtam az unokahúgom kezét, néztem, ahogy egymás hátára állva, addig piszkálják egy vassal a címert a szovjet hősi emlékműről, amíg az lepotyog.

Ugráltam, reméltem, hogy elhozhatok a végén belőle egy darabot, mint Sztálin csizmájából… Majd hívtak, hogy nem tudom-e kideríteni, hogy egy távoli rokongyerek hol van és mi van vele, mert utoljára a rendőrautóból telefonált, hogy agyonverték...

Aztán telefonáltak, hogy nem tudok-e szemészorvost, aki titokban megvizsgálja egy barátom, mert nem lát, de kórházba nem mer menni, nehogy elvigyék a rendőrök… Kezdő újságíróként toporogtam. Csodáltam. Női példaképem. Aki semmitől nem fél és megvéd. Ölelő harcos. A szoknyáját akartam fogni.

Mondtam neki, hogy itt vagyok. Hadd legyek itt! Hívott. Sajtótájékoztatót szerveztünk. Ott ültek az áldozatok és két órán keresztül hallgattuk, hogy húzták, verték, ütötték, rúgták, lányokat, fiúkat, öreg nénit. Annyira reméltem és hittem, hogy minden szépen elrendeződik, a bűnösök bűnhődnek, az áldozatokat pedig egy nagy társadalmi öleléssel megvigasztaljuk.

Álltam és fogtam a hátát, kiabáltam, mert felháborított, hogy valakiben nincs lelkiismeret, de még viselkedni se tud. Pedig a politikusok nagyon jól tudnak viselkedni. Nagy mosollyal, kedvesen lekezelni mindent. Ez az egyik tudományuk. Ő is mondhatta volna, ha van benne bármi emberi, hogy sajnálom uram, később megbeszéljük, de ő önnön csodálatával volt elfoglalva, nagyszerű szófurdalataival, vicces revansaival.

Szerintem azt se tudta mi történik, mert a rivaldafény elvakította, a bűn megsüketítette, a lelkiismerete pedig megkötözve és elásva feküdt a lelke mélyén.

»Bemegyek« – indult volna az áldozat, hogy üssön, de szépen kértem, hogy a méltóságát tartsa, mert most ő nyert, a csöndes állásával. Ő a nemes, a hős. Ez egy kép, ami megmarad nekünk. A temetésen átkaroltam a fiút, a másik hőst és a harmadikat. Állnak mellettem és én mellettük (ők vannak a képen). Mert erre az ölelő harciasságra vagyunk képesek…

Jött a miniszter, püspök, jobb és bal, áldozat és politikus egy kapualjba. Meggyújtottuk a mécseseket. Van bennünk béke, vannak közös ügyeink, igazából szeretjük egymást. Az áldozatokat tényleg meg tudjuk vigasztalni egy nagy társadalmi öleléssel…

Nem tudom, hogy kerültem a borjúláb mellé, miközben arról győzködött egy kedves úr, hogy van rá pénz, csak állítsak emlékművet a 2006-os áldozatoknak. Nincs időm – motyogtam, mert tényleg nincs. Inkább támogassa az úriember, hogy mindenkinek annyi gyereke szülessen, amennyit szeretne. Az úr kérdőn felhúzta a szemöldökét. Én pedig elkezdtem mesélni a Három Királyfiról…”

Nyitókép: Facebook