Mi jelenti még a kihívást?
Mindig a következő feladat érdekel. Lelkiismeretes igyekszem lenni, így neveltek, meg akarok felelni, szeretem elvégezni a dolgom. Családos ember vagyok, ami önmagában is tartogat kihívásokat, ilyen tempó mellett főleg. 2022 végéhez közeledve, a decemberi 17-ei arénára készülve én is érzem, hogy elég sokat kivett belőlem ez az év. És még nincs vége! Anna lányom, aki a 2019-es turné állomásain fellépett velem, a végén azt mondta, nagyon élvezte, hálás az élményért, de nem jön többet, ennyi utazás egy életre elég volt neki. Én meg harmincnégy éve ülök a turnébuszban. (Nevet) A sok zötykölődés nem a kedvencem, de ennyi idő után is örömet ad a koncertezés, az emberekkel való találkozás, a rengeteg szeretet, amivel körülvesznek bennünket. Délvidékre életem során először idén jutottam el. Egy Tóthfalu nevű, hatszáz lelkes település focipályáján, a csillagos ég alatt tízezren hallgatták a koncertünket – éppen június negyedikén, a nemzeti összetartozás napján, Trianon évfordulóján. Hatalmas élmény volt. Innen is szeretettel üdvözlöm Jenő atyát, akinek az áldozatos munkája nélkül mindez nem jöhetett volna létre.
Béke várhatóan akkor lesz, ha az amerikaiak leállítják a hadiszállításokat”
Említette a következő generációt. Érez felelősséget, hogy példát mutasson neki?
Szülőként azt tanultam meg, hogy az ember nem a nagy szózatokkal nevel, hanem azzal, ahogyan él. Nem minden szabályt vagyunk képesek maradéktalanul betartani, de ha élni akarunk, szükség van korlátokra. Sokan azt hiszik, a magamfajta ember életmódja merő csillogás, két óra ugrándozás a színpadon, és kész. Az igazság az, hogy türelem, energia és szorgalom is kell ehhez a műfajhoz, és bizony sok lemondással is jár. Mindez nem panasz, és nem is dicsekvés: a valódi munka a budai Lenfonóban az éjszakai műszak, na, az tényleg kemény. A gyerekeim nemcsak a sikert látják, hanem azt is, mennyi mindennel küszködik az apjuk. Igyekszem derűvel, odaadással csinálni a dolgom, azt a részét is, ami esetleg kevésbé tetszik. Nagy szerencsém, hogy egyáltalán dolgozhatok, értelmes munkát végezhetek. A dalok, a koncertek, a megnyilvánulás sok formája hat az emberekre: ennél nagyobb jutalom nincs. A produkció minden részlete érdekel, ha borítót tervezünk, ülök a grafikus mellett hajnalig, ott vagyok a tördelővel, amikor készül a könyv. Az évek során megtaláltam azokat a munkatársakat, akik értik és értékelik ezt a hozzáállást, néha még élvezik is, ha együtt hozunk létre valamit.
Milyen visszajelzések érkeztek az első kisfilmjére?
A leglényegesebb, hogy a közönség szereti a filmet. Sok vetítésen ott voltam, gyakorta találkoztam lelkes, döbbent, könnyes tekintetekkel. Az is sokat jelent, hogy nagy mesterek biztattak: megtiszteltetés, hogy Koltai Lajos világhírű operatőrünk, aki maga is rendez, tanít, személyesen jött el a stúdiómba, hogy megnézze a Magunk maradtunk első kópiáját, András Ferenc, a Dögkeselyű veterán rendezője pedig meghatottan hívott fel, és bátorított, hogy folytassam. A Magyar mozgókép fesztiválon az öt legjobb közé kerültünk, emellett Juhász Viktor operatőr kollégám a kisjátékfilmben végzett munkájáért elnyerte a Magyar Operatőr Díjat, amelyet Zsigmond Vilmos és V. Kovács László legendás filmesekről neveztek el. A munkánkat bemutatták a Los Angeles-i magyar filmfesztiválon, a versenyfilmek közé válogatták Torontóban és Bukarestben. A filmünk több kategóriában is győzött a sanghaji rövidfilmfesztiválon, legutóbb pedig Milánóban nyertünk a Milan Gold Awardson. Vagyis gyűlnek szépen a pozitív visszajelzések. Örülök mindezeknek, de igazi sikernek azt tartom, hogy felelevenítettünk egy nagyjából ötven évvel ezelőtti filmes szemléletet: Makk Károly, Huszárik Zoltán vagy Andrej Tarkovszkij hatása egyértelműen megjelenik a filmben.
Az alkotásban benne van a magyar történelem és karakter, de Kovács Ákos is. Mit akart üzenni vele?
Bevallom, nem szeretek üzengetni. A film alapjául szolgáló novellában egy egyszerű közép-európai kisember monologizál a saját életéről. A főszereplőt a történelmi hullámverés ide-oda csapkodja, totális vesztes, mégis szeretné győztesnek, túlélőnek látni és láttatni magát. Tulajdonképpen apám generációjának próbál emléket állítani ez a film, annak, ahogyan ők viszonyultak a tárgyakhoz, a rendszerhez, egymáshoz. Ahogy a túlélés lehetőségeit kutatták.