Különösen, mert a szlogen csupán az egyik felet szólítja meg, ahelyett, hogy egy „Fizessenek a gazdagok, iparkodjanak a szegények!” jellegű programmal a potenciális kedvezményezettek felé is megfogalmazna valamiféle elvárást. Sőt, az „Eleget csak az keres, aki multi vagy NERes!” kiegészítő rigmussal
még sulykolja is: olyan egyszerűen nem létezik, hogy egy magyar ember saját erejéből elégséges megélhetéshez jusson,
és fordítva: akinek nincsenek folyamatos likviditási gondjai, az messzemenően gyanús. Meg se próbáld a tisztességes előbbre jutást, esélytelen.
Noha tény, hogy a másik oldalon ennek ellentettjeként olykor fájóan hiányzik az empátia, a tanult tehetetlenséggel és a tragikus sorsokkal szembeni türelmes megértés; mégis vitathatatlan, hogy ebben az országban az elmúlt évszázadban családok tízezrei szolgáltak példaként arra: nincs az a frusztráló kisemmizettség, kilátástalanság és megalázottság, amiből sziszifuszi munkával, kötelességtudattal és felelősségvállalással, a család és a kisközösségek összefogásával ki ne lehetne mászni.
Aki tehát egy pillanatra is komolyan gondolja, hogy csökkenteni kellene a jövedelmi egyenlőtlenséget (amely egyébként Magyarországon az uniós átlag alatti, az osztrák érték körül mozog), és meg kellene törni a sok évtizedes rossz mintázatokat, annak pont nem a többszörösen megbukott osztályharcos lózungokkal kellene operálnia, és pont nem az „azok ott fenn – mi itt lenn” áthidalhatatlanságát sugalló performanszokkal kellene irigységet és dühöt provokálnia (igen, vannak sznob éttermek, ahol kapható 370 ezer forintos pezsgő, ha valakinek ez kell a boldogságához, háborogjunk miatta erősen – 99 900 forint azonnal megy belőle az államkasszába, az iparűzési adó év végén Budapest főváros számlájára, a vendégkör egy része pedig külföldi turistaként varázsolja fogyasztásával magyar GDP-vé a Nyugatról hozott tőkéjét), hanem