A sorozatok az emberiség legösszetettebb történeteit mesélik el – Robert McKee, a forgatókönyvek guruja a Mandinernek

2022. december 4. 9:15
„Nem örülök, hogy a mozifilm eltűnik, de elkerülhetetlen, a streaming elterjedése viszont pozitív dolog” – mondja Hollywood legkeresettebb forgatókönyvíró-oktatója. Interjúnk!

Veszprémy László Bernát interjúja a Mandiner hetilapban

 

Robert McKee 1941-ben született Detroitban. Nemzetközi hírű forgató­könyvíró. Történetmesélési kurzusát több mint százezren teljesítették, közülük több mint 70 Oscar-, 250 Emmy- és WGA-díjas szakember került ki. Robert McKee legismertebb tanítványai: A Gyűrűk Ura forgatókönyvírója és rendezője, Peter Jackson; Akiva Goldsman, az Egy csodálatos elme forgatókönyvírója; Andrew Stanton, a Wall-E rendezője; Paul Haggis, a Millió dolláros bébi és a Casino Royale forgatókönyvírója. Emellett számos színész, mint például Kirk Douglas, Julia Roberts, Meg Ryan és John Cleese, a Monty Python oszlopos tagja is részt vett a kurzusain. Budapestre a Mathias Corvinus Collegium meghívására érkezett.

 

Ön a napokban Budapestre érkezett, műhelyfoglalkozásokat tartott az MCC szervezésében, és megnézett néhány magyar filmet, például az Örök telet és a Félvilágot. Mit gondol róluk?

Nagyon tetszettek. A Saul fiát ismerem az Oscar-díj miatt. Mindig igyekszem megnézni az összes nemzetközi filmet, amit Oscar-díjra jelölnek, próbálom követni, mi történik a világban. Az Örök tél erős volt.

Fel is tettem a kérdést magamnak: miért nem láttam ezeket a filmeket a New York-i mozikban?

Miért nem jutottak el az Egyesült Államokba? A Testről és lélekről is fantasztikus volt. Szerelem egy húsfeldolgozó üzemben! Érdekes, ezek a filmek mind fájdalmas körülmények között született szerelmi történetek, kivéve a Saul fiát, ami egy apa szeretetéről szól a fia iránt.

Mit gondol a mai filmekről?

Több szempontból sem túl jók. Többnyire szuperhősös akciófilmek, speciális effektekkel. Arisztotelész egy helyütt rangsorolja a fontos dolgokat egy előadásban, ezek sorrendben: történet, karakter, jelentés, párbeszéd, zene és hatodikként látványosság. Arisztotelész szerint a látvány a legkevésbé kreatív, a legkevésbé fontos elem, csak pénzbe kerül. Ma viszont az a hangsúlyosabb, minden más másodlagos.

A mozifilmekben a cselekmény klisés, a karakterek elnagyoltak,

a figurák nem fejlődnek, a legfontosabb a látvány. Márpedig az egyetlen eredeti művész a filmben az író, és nem a rendező. Az író a semmiből indul ki, ő teremti meg a világot, írja meg a történetet, építi fel a karaktereket. Mindenki más csak az író eredeti művét értelmezi. A színész és a rendező is. De a mai filmkészítésben a rendező diszponál a pénz felett, ő van a hierarchia csúcsán. Így hát ahogy a sorozatokkal megnyílt a hosszú történetmesélés lehetősége, az összes jó író kivándorolt Hollywoodból, és átment a streaminghez.

Kiszorítják majd a sorozatok a játékfilmeket?

Igen, de ez pozitív dolog.

A streamingsorozatok az emberiség legösszetettebb történeteit mesélik el.

A játékfilm ideje korlátozva van, alig lehet benne egy háromdimenziós karaktert felépíteni. Hadd magyarázzam el: a dimenzió a karakter természetének ellentmondása. Egy szereplő néha szeretetteljes, néha hűvös. Néha nagylelkű, ám néha önző. Néha nagyon okos, de néha ostoba. Néha óvatos, olykor meg impulzív. Ezek az ellentmondások teszik őt kerekké és érdekessé. Egy karakter természetén belül nagyjából három ellentmondás fér bele egy játékfilm főszereplőjének figurájába. Két óra körülbelül ennyire elég.

Egyszer Walter White-ot elemeztem a Breaking Badben (Totál szívás), neki nem három, hanem tizenöt dimenziója van. Ilyen komplexitású karakter még soha nem volt játékfilmben! Idő kell ugyanis ahhoz, hogy egy karaktert fel­építsünk, bemutassuk az ellentmondásokat, két óra egyszerűen nem elég rá, ám ha van nyolcvan óránk, akkor megoldható. Nem örülök, hogy a játékfilm eltűnik, de ez elkerülhetetlen.

Fotó: Gyurkovits Tamás

 

Manapság a dél-koreai film és zene elárasztja a világot. Mit tudnak a koreaiak? Vagy ennyire ügyesek a marketingben?

Tudja, a feleségem koreai.

Egy dolgot tudok a koreaiakról: nincs, aki náluk keményebben dolgozna a világon.

Fanatikusak, napi tizennyolc-húsz órát dolgoznak. És szenvedélyesek. Már kicsi koruktól klasszikus zenei képzésben részesülnek. Olvassák az összes nagy nyugati írót, a 18–20. századiakat, képzettek a művészetekben, az irodalomban. És természetesen a filmművészetben is. Vagyis szigorú oktatásban részesülnek. Ugyanakkor képesek lelassulni, és nyugodtan szemlélni a dolgokat. Van egy csodálatos film, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz. Ez minden idők egyik legnagyszerűbb filmje! És körülbelül ötsornyi párbeszédet tartalmaz. Csupa tiszta kép, zseniális. Tehát a történetmesélésük spektruma elég széles. Jó párszor tartottam előadást Dél-Koreában, évek óta olvassák a könyveimet, gyakran kapok tőlük olvasói kérdéseket. A dél-koreaiak eltökélt szándéka, hogy jelen legyenek a nemzetközi filmes szcénában, és kikerülhetetlen kulturális erővé váljanak a világban.

Köze lehet ennek a koreai történelemhez?

Igen, hiszen majdnem elpusztították a kultúrájukat. Korea Kína és Japán között fekszik, évszázadokon keresztül harcolt a szomszédai ellen. A japánok 1900 körül szállták meg Koreát, és alapvetően rabszolgasorba taszították az ottani embereket. Meggazdagodtak Korea kizsákmányolásából, és a helyieket behódolásra kényszerítették. Aztán jött a második világháború, és a japánokat kiűzték. Rögtön utána az észak-koreai kommunisták megtámadták Dél-Koreát, a kínaiak pedig csatlakoztak az északiakhoz. Tombolt a koreai háború. Az Egyesült Államok a déliek védelmére kelt, és sikerült megmenteniük az ország felét. Az USA ezért erős befolyással van Dél-Koreára, az emberek az amerikai életformát és kultúrát akarják követni, szeretnek bennünket.

A K-pop nem más, mint az amerikai kultúra kiterjesztése.

Nagyon jól csinálják, a táncuk és az énekük is gyönyörű.

Az imént azt mondta, ez ott állami politika. Képes az állam sikeresen beavatkozni a kultúrába?

Hát persze! Az állam határozza meg az oktatási rendszert. Az az elképzelés, hogy az állam nem avatkozhat be, idealista. Az állam a kezdetektől fogva beavatkozott a kultúrába. Az ókori Görögországban ő határozta el az Akropolisz felépítését, az nem magánvállalkozás volt. A reneszánsz idején az uralkodó osztály volt, amely megrendelte a freskókat és a festményeket, például a Sixtus-kápolnába. Az egyházi vezetők és a királyi családok azt akarták, hogy a falaik tele legyenek remekművekkel. A művészet drága. És ha a legjobb minőséget akarjuk, akkor képezni kell a művészeket. Az államnak kell eldöntenie, mikor kezdjenek el zongorázni a gyerekek.

Koreában a kormány politikája, hogy keresi a tehetségeket, egészen fiatal kortól.

Ha pedig egy gyerek nem tehetséges, akkor megtanítják a zenében rejlő értékek megismerésére, hogy jó zenehallgató váljék belőle, és tudja élvezni a muzsikát a klasszikus zenétől kezdve a popon át a jazzig. Adókedvezményeket is adnak a filmgyártóknak, hogy állami támogatással segítsék egy-egy drága film elkészülését.

Ön utalt a klasszikus zene fontosságára. Nemrég azt olvastam, az Oxfordi Egyetem ki akarja dobni Mozartot a tananyagból, hogy helyet szorítson nem európai szerzőknek.

Ez nagyon píszí, de az indítékaik őszinték: nemzetközi kultúrát akarnak teremteni. Az a több millió rabszolga, akit az Egyesült Államok Afrikából hozott be, megteremtette a könnyűzenét, a jazzt, a rock and rollt. Tudja, mit jelent a rock’n’roll? Fekete szleng a szexre. Az Egyesült Államokban minden népszerű zene a fekete zenében gyökerezik. Aztán az amerikaiak átvették és amerikaivá tették.

A kultúra gyorsan nemzetközivé válik, akár tetszik nekünk, akár nem.

Nekem történetesen tetszik. És ez az internetnek köszönhető. Néhány évvel ezelőtt meghívtak Spanyolországba, hogy stand-up komikusokat képezzek. Felismerték, hogy a stand-up a vígjátékok szíve és lelke, és hogy a legjobb vígjátékokat általában stand-up komikusok írják. Bevallom, nem voltam túl lelkes, kicsit tartottam a dologtól. Azt gondoltam, miféle stand-up lehet Spanyolországban? Mivel a katolikus egyház arrafelé erős, kételkedtem abban, vajon tudnak-e nevetni a valláson. Aztán kiderült, hogy baromi viccesek. A fiatalokat érdeklő mindenféle témáról készítettek monológokat: randizás, drogok, szülők, szex, és a többi. Olyan témákról, amilyeneket New Yorkban, Chicagóban vagy Los Angelesben éppúgy hallhatunk – csak most éppen madridi stand-uposok tolmácsolásában. Zseniálisan csinálták.

Mire következtetett mindebből?

Rájöttem, hogy ez nem a spanyolok sajátja, hanem ez az internetes kultúra. Hogy minden fiatal összekapcsolódik a világ minden táján. És hogy a hozzáállásuk, a panaszaik, a problémáik, a szórakozásuk nemzetközi. Mindannyian ugyanarról beszélnek, ugyanazokat a problémákat és ambí­ciókat osztják meg. És hogy van egy hatalmas nemzetközi szubkultúra, amely összeköt minden kultúrát. Nemrég Londonban voltam egy koncerten, és Mozartot játszottak. A törzsi zene, bárhonnan jön is, nem jelent veszélyt Mozartra. New Yorkban minden ősszel van egy Mostly Mozart című koncertsorozat. Nem aggódom, nem zavarnak ezek a dolgok.

Minél több határt tudunk átlépni, annál jobban mozoghat a kultúra a világban.

Földrajzi helyeken, nyelveken, korosztályokon átívelően. És minél inkább így teszünk, annál valószínűbb, hogy az emberiség végre megtalálja a módját annak, hogyan egyesüljön. Minden kultúrának vannak kincsei. Amit én tanítok, az a művészet egyetemes alapelvei, és arra ösztönzöm az embereket, hogy azokból kiindulva írjanak a saját stílusukban, készítsék el a filmjeiket, amelyek az ő kultúrájukra jellemzők, de egyetemesen emberiek. Egy regény elolvasásának vagy a színházba járásnak az az öröme, hogy belépünk egy olyan világba, amelyet nem ismerünk. Izgalmas felfedezni a különböző kultúrákból származó karakterekben a miénkre hasonlító emberi vonásokat.

Mi volt a benyomása Magyarországról és a Mathias Corvinus Collegiumról?

Nagyon jól sikerült az itt-tartózkodásom, fantasztikus vendéglátásban volt részem az MCC-ben. Amíg én dolgoztam, a feleségem felfedezte a várost, és el volt ragadtatva. A szállodai szobánk a Dunára nézett, a csodálatos épületekre. Gyönyörű a fővárosuk! A diákok lelkesek voltak, jóval fiatalabb közönség, mint amilyen más helyeken lenni szokott, ahol szemináriumokat tartok. A legtöbbjük nyitott volt, kissé félénk.

Nem olyan hangoskodó fiatalok, amilyenekre Londonban vagy New Yorkban lehet számítani.

Komolyan vehetők, akikből akár író is lehet. Az igazi író általában nem harsány, inkább magának való. Remek humor­érzékük van, mindannyian értették a viccet. Ez szintén fontos.

 

Nyitókép: Gyurkovits Tamás 

Összesen 25 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés