Miután az iráni focisták az életük kockáztatásával csöndben maradtak a himnuszuk alatt, az angolok térdeltek egy jólesőt, de sajnos nem az emberi jogokért, a nem a szenvedők iránti kiállásból, hanem ismét és fáradhatatlanul »a gender-inkluzivitásért és a rasszizmus elleni kiállás okán«.
És hogy az embernek ne legyenek kételyei, hogy ne gondolja azt, hogy esetleg a fejlett Anglia az irániakért vagy a katari stadionépítésekbe belehalt vendégmunkásokért, esetleg a vendéglátó országban megkínzott, meggyilkolt melegekért áll ki, arról a BBC két modellszépségű riportere gondoskodott. A mérkőzés felvezetőjén ugyanis miközben egyikük büszkén mutogatta szivárványos karszalagját olyan stílusban vihorásztak, mintha a New York Pride-on élvezték volna a sokszínűséget, nem pedig egy elnyomó rezsim és a korrupt európai futballvezetés által emberéletek százainak árán összegrundolt futballvilágbajnokság nagyszínpadán álltak volna.
Egészen kiborító és felháborító ez a felszínesség, ez a pökhendiség, ez a mérhetetlen kivagyiság, amivel a valaha volt világbirodalom sportolói és sajtómunkásai emberek millióinak a szenvedését figyelmen kívül hagyva ismét saját magukat ünnepeltetik.”