Sokan nem számolnak a háborúk legfontosabb kérdésével, a Napóleon szerint a fizikait háromszorosan felülmúló morális, szellemi szemponttal. A történelmet vizsgálva következtethetünk a mai háborúk lehetséges lezárásaira is.
Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész
Saját – tudományos kutatásokkal alá nem támasztott – tapasztalatom, hogy jelentősebb változások előtt elkezdenek csiripelni a „madarak”. A változások meghatározhatatlan forrásból származó előszele gyorsan körbejárja a közösséget.
Most, hogy szinte naponta olvashatunk elméleteket az ukrajnai háború lehetséges lezárásáról, érdemes számba venni, hogyan értek véget a háborúk a történelem során. Egy fontos megkülönböztetést azonban még az elején érdemes megtenni. Több szempontból jelentős az eltérés az államok között vívott és az irreguláris konfliktusok között. Egy polgárháború, egy (törzsi) lázadás, vagy éppen gyarmati háború több szempontból eltér a hagyományos, modern nevén peer-to-peer, azaz közel egyenlő felek között vívott konfliktusoktól, ezért ezt a kategóriát most nem is vizsgáljuk meg.
És mielőtt belevágnánk még egy megjegyzés: minden tiszteletem a statisztikusoké, és tagadhatatlan, hogy a sportfogadások oddsai többször jönnek be, mint ahányszor tévednek, azonban egyik kedvenc mondásom szerint láttam már éjjeliőrt nappal meghalni. A modern tudományban egyre elterjedtebb kvantitatív megközelítése
Egy háború az érintett társadalom legösszetettebb vállalkozása: az emberek tömegeinek érzelmei olyan közeget hoznak létre, amely a legtöbb sztochasztikus, azaz valószínűségszámításon alapuló előrejelzés nehezen birkózik meg.
Bár történészként jó lenne látni az Isaac Asimov által megjósolt statisztikai alapú pszichohistória megjelenését, jelenleg még mindig túl keveset tudunk a társadalmak belső működéséről ahhoz, hogy a gyakorlatban is meg tudjuk jósolni viselkedésüket.
A városállamok ókori megjelenésével kialakult az a keretrendszer, amely tapasztalatai éppúgy érvényesek napjainkban, mint az írott történelem során bármikor és bárhol a Földön. Ezt nagy részben egyetlen tényező határozza meg, amely napjaink érzelmek irányította világában mintha teljesen háttérbe szorult volna: ez pedig a túlélés imperatívusza, azaz parancsa.
A történelem során
Ennek a kitűnő példája a Thuküdidész által ránk hagyott méloszi párbeszéd. A tengeri hatalom Athén által fenyegetett kicsiny Mélosz és a behódolást követelő athéni követek között Kr.e. 416-ban zajlott vita során az összes klasszikus érv előkerült.
Az ellenséges flotta által körbevett szigeten megjelenő athéni küldöttség többfajta módon próbálta meggyőzni a mélosziakat. Elsőként hízelgéssel próbálkoztak, majd amikor nem érték el a céljukat, szinte átmenet nélkül fenyegetésre váltottak. Egyértelműen közölték, hogy az erőviszonyok miatt nincs értelme méltányosságot vagy igazságosságot elvárni tőlük: Mélosz vagy elfogadja az Athén által diktált feltételeket, vagy visszautasítja azokat. A szigetlakók hiába próbálták bizonyítani, hogy hajlandóak partnerként viselkedni egy esetleges kompromisszum reményében, de az athéniak a behódolás vagy a végső pusztulással fenyegető háború lehetőségén kívül más választást nem hagytak a számukra.
Az athéniak határozottságának alapja az volt, hogy tudták az akkor már tizenötödik éve zajló peloponnészoszi háború szünetében a szigetlakók szövetségese és fő ellenfelük – Spárta – nem érdekelt a nehezen tető alá hozott fegyverszünet megszegésére a szigetlakók érdekében. Mélosz végül az ellenállást választotta, amely a férfi lakosság lemészárlásához, illetve a nők és gyerekek rabszolgaként való eladásához vezetett. Az eset a filozófiai és retorikai tanmese jellege, valamint a katonai erőviszonyok nyomán egyértelmű végkifejlet miatt elrettentő példaként került bele az ókori történetíró munkájába.
A nagyobb hatalmak és kisebb ellenfeleik összecsapása általában
amely nemcsak lakosainak, hanem civilizációjának továbbélését is lehetővé tette, kisebb-nagyobb változásokkal.
Ez utóbbi különösen azért bizonyult bölcs megoldásnak, mert több esetben a vesztes fél megtalálta a módját, hogy visszanyerje szabadságát, sőt egyes esetekben meghódítója helyére lépett, ahogy az az ókori Mezopotámiában többször is megtörtént.
Másik esetben közel egyenlő erejű ellenfelek csaptak össze: a történelem első ismert nagyhatalmi békeszerződése, a Kr.e. 1258-an elfogadott egyiptomi-hettita Ezüst avagy Örökös Szerződés több mint kétszáz éves ellenségeskedést lezáró megállapodása már magán hordozta a későbbi hasonló békeszerződések legtöbb jegyét, az érdekszférák kijelölésétől kezdve az örök békességre tett utalásokig.
A mindkét birodalom számára jelentős terhet jelentő ellenségeskedésben a kádesi csata sem tudott döntő eredményt hozni. E dokumentum azért is kiemelkedő, mert jól mutatja a közel egyenlő erejű hatalmak küzdelmeinek korlátait. Ezekben
amelyre csak aránytalanul nagy erőráfordítással lett volna amúgy is lehetőség. Sokkal inkább egyes területek, erőforrások például bányák, kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért folytak ezek az összecsapások. Természetesen, mint mindig, itt is voltak kivételek. Például a mongolok közismert kegyetlenségével megvívott háborúk, amely eszközt ők maguk is tudatosan használták propagandafegyverként. Vagy az Ibériai-félszigeten zajló reconquista, amely kizárólag az ellenfél teljes behódolásával érhetett véget.
Fenti esetekben az a közös, hogy katonai vereségekről, illetve katonai tényezők által kiváltott hatásokról beszélünk minden ismertetett esetben. A téma vizsgálatakor nélkülözhetetlen porosz teoretikus, Clausewitz által a háborúk történelmi példáinak elemzése során felfedezett hármasságában (állam, hadsereg, lakosság) a történelem során a legtöbbször a katonai erő hozta el a döntést. Győzelmével, vereségével, esetleg azzal, hogy az egyiptomi-hettita háborúk során tanúsított kiegyensúlyozott erőviszonyokkal bebizonyította, hogy a konfliktusnak nincs katonai megoldása.
Érdekesség, hogy a másik megkerülhetetlen klasszikus, Szun-Ce szó szerint a világ másik felén nagyon hasonló következtetésekre jutott az államok között vívott háború jellegzetességeit vizsgálva. És hogy ne csak ókori példákat hozzunk: az Európában kevésbé ismert 1812-es amerikai-angol háború is eldöntetlenül ért véget, a számos sokat elemzett összecsapás ellenére is.
elég csak az 1864 és 1870 közötti dél-amerikai, a Hármas Szövetség háborújának hívott összecsapásra gondolni, ahol Paraguay egyszerre üzent hadat a nála egyenként is erősebb Brazíliának, Argentínának, valamint Uruguaynak is. Az őrült diktátor által a végsőkig erőltetett háború eredményeképpen a paraguayi férfi lakosság jelentős többsége meghalt vagy elmenekült, és az egész ország lakossága jelentős mértékben csökkent.
Az államok közötti háborúk hagyományosan két módon értek véget. Az egyik az ellenfél hadseregére mért döntő vereség volt, amely során az adott állam katonai ellenállásának eszköze szűnt meg létezni, de legalábbis gyengült meg annyira, hogy nem tudta (volna) megakadályozni a második lehetséges végkimenetelt: főváros vagy egyéb kiemelten fontos erősség ostromát, majd elestét. Erre kitűnő példa az 1870-71-es francia-porosz háború, amelynek során még 1870-ben a francia hadsereg megsemmisült, és porosz erőfölény Párizs ostromához vezetett.
Folytatva a Clausewitz nyomán megkezdett felsorolást az állam vezetésében beállt változás, különösen az egyszemélyi vezetés korában:
Számtalan történelmi példa tanúsítja, hogy a király halála sokszor a háború, de akár az azt kirobbantó birodalom bukásához is vezetett. Legjobb példa erre Dzsingisz kán halála, azonban a középkorban is számtalan példát találhatunk rá. A fent említett dél-amerikai háborúban Francisco Lopez paraguayi diktátor halála azonnal véget vetett az ellenségeskedéseknek. Talán a legjelentősebb hatású ilyen esemény I. Erzsébet orosz cárnő halála volt, amely a végső vereségtől mentette meg a porosz Nagy Frigyes királyt a hétéves háborúban. Azonban ahogy csökkent az egy személyben meghozott döntések súlya, úgy csökkent az egy hirtelen halál miatt bekövetkezett irányváltások esélye. Ezért voltak teljesen megalapozatlanok Hitler várakozásai Roosevelt elnök romló egészségével kapcsolatban: egy Nagy Frigyeséhez hasonló fordulatot várt, amely teljesen irreális volt.
Egy háborút, amelyben nem az ellenséges főváros elfoglalásával vagy a hadsereg vereségével ér véget, hanem a társadalmi támogatás vagy a gazdaság összeomlásával, joggal tekinthetjük a modern kor termékének. Nagyobb háborúban bekövetkezett tisztán társadalmi-gazdasági összeomlás okozta békekötésre az I. világháborúig kellett várni, amikor a háború terhei 1917-ben a cári Oroszország bukásához vezettek. Sokan idesorolják a központi hatalmak összeomlását is, azonban ehhez a háborúba belefáradt társadalmak, a gazdasági/megélhetési nehézségek mellett újabb és jelentős katonai vereségek híre is szükségeltetett. Ez a komplex és történelmi előzmény nélküli folyamat szolgált
A történelem legtöbb államok közötti háborúját a hadseregek, ritkább esetben a hadiflották összecsapása döntötte el. Döntő vereségük a háború végét is elhozta, a modern korig ugyanis nem nagyon volt példa arra, hogy a fegyveres erők összeomlása után egy társadalom az ellenállást választotta volna. Ahogy a bevezetőben említettem: a katonai eszközökön túli küzdelem, a „nép ellenállása”, modern fogalmakkal a gerillaharc vagy irreguláris küzdelem teljesen kívül esik jelen vizsgálódásunk tárgyán, ezért nem is térünk ki rá most bővebben.
És hogy mindez hogyan kapcsolódik a határaink mellett zajló háborúhoz? Nos érdemes megnézni a híreket, amelyek a konfliktussal kapcsolatban bejárták a sajtót, az egyes vezetők egészségi állapotáról szóló hírektől a harcoló hadseregek állapotáig.
Érdemes feltenni a kérdést a fentiek szempontjából, melyik megoldásnak van több esélye: melyik fővárost fenyegeti bevétel, melyik társadalom van nagyobb nyomásnak kitéve, illetve melyik gazdaság van rosszabb állapotban, vagy melyik vezetőt fenyegeti a bukás, a diplomáciai elszigetelődés – netán egy puccs.
Nyitókép: A 102 méter magas kijevi Anyaföld-szobor ukrán színekben augusztusban. Fotó: AFP/Evgen Kotenko/NurPhoto
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az orosz elnök újra együttműködést ajánl Európának, miközben az ukrajnai háború lezárásának feltételeiről beszélt.
Egy vélelmezett orosz támadás és az emiatt talán bekövetkező problémák miatt vegyünk a nyakunkba most rögtön sokkal nagyobb problémákat? Ungváry Zsolt írása.
A miniszterelnök szerint ez Magyarország és Európa érdeke is.
Az orosz elnök megtartotta évértékelő sajtótájékoztatóját.
Mi az orosz minimálprogram, ami még a háborús győzelmet demonstrálja? George W. Bush elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával beszélgettünk.
Az Európai Néppárt elnöke szerint csak idő kérdése, hogy az Európai Unió felhasználja a pénzeszközöket Ukrajna támogatására.
A Tisza Párt elnöke továbbra sem hajlandó elárulni álláspontját a legfontosabb kérdésekben.
Egy égő lakásból kellett kimenekíteni a hetvenes éveiben járó házaspárt és mozgássérült felnőtt gyermeküket.
