Navracsics Tibor: Igazuk van a kritikusainknak – Európa lassan tényleg múzeummá válik

Mindent el kell követni, hogy Európa ne váljon múzeummá – halljuk naponta európai politikusoktól. Azoktól az emberektől, akik meg vannak győződve arról: a kontinens helye a világ élvonalában van, a technológiai haladás és az újítások univerzuma nem elképzelhető a vezető szerepe nélkül.

Az egységes digitális piac programja, a szerzői jogok reformja, a bankunió javaslata vagy éppen az egységes oktatási tér átfogó cselekvési terve mind azt célozta, hogy megállítsuk Európa szélre sodródását a világversenyben. 

Tettük és tesszük ezt olyan városokban, amelyek arculatának meghatározó elemei a 19. században épültek. A legjobb példa talán Budapest, amelyre méltán vagyunk büszkék. Köztéri szobraink szinte kizárólag tizenkilencedik századi hőseinknek – költőknek, íróknak, politikusoknak – állítanak emléket, jelezve az utókornak, hogy az igazi történelem akkor zajlott. Közéletünk intézményi keretei a 19. század liberális demokráciájáig nyúlnak vissza, függetlenül attól, hogy az akkori korlátozott választójoggal szemben ma már tömegdemokráciában élünk.

A mai napig rendületlenül valljuk ez időszak mély hitét a világ racionalitásával, a technikai fejlődéssel és annak jótékonynak tartott hatásával, a – létező vagy nem létező – társadalmi haladással kapcsolatban. 

Úgy tűnik tehát, igazuk van kritikusainknak. Európa lassan valóban múzeummá válik. A 19. század múzeumává. Erősíti ezt az érzést a fájdalmas tanulság, amikor a földrész megpróbálta a 20. századot a hasznára fordítani. Amikor úgy érezte, meg tudja haladni a 19. század közéleti, technikai, műveltségi, civilizációs szintjét.

valamint az ezeket a zsarnokságokat szolgáló, uralmukat alátámasztó felfedezések és technikai újítások. 

A 20. század közepén rémülten szembesült a kontinens saját magával, de akkor már késő volt. Az elpusztult nemzedékeket már nem lehetett életre kelteni, hogy pótolják a demográfiai űrt. Az elpusztított anyagi javakat már nem lehetett újra megszerezni, mert a gazdagság más helyeket keresett magának. Olyan helyeket, ahol nem kellett az üldöztetés, a vagyonfosztás, az állami terror fenyegetésével számolnia. 

A válaszként elindított integrációs folyamat, amelynek egyik elsődleges célja volt, hogy a pusztító nacionalizmus helyett a békés együttműködés reményét teremtse meg, évtizedeken keresztül megtartotta annak legalább az elméleti lehetőségét, hogy Európa az összefogás révén a világ egyik vezető hatalma lesz.

Partnerség helyett leckéztetés, össz­hang helyett széthúzás, kölcsönös tisztelet helyett kioktatás. Az Európai Bizottság ma – szerződéses küldetésével ellentétben – nem az európai integrációban részt vevő tagállamok közötti együttműködés önzetlen szervezője és motorja, hanem saját magát civilizátornak beállító őrmester. Erre a tagállamok természetes reakciója az újjáéledő nacionalizmus, amely az egész földrészt a 20. századba vezeti vissza. 

Egyre több adat sugallja: fogy a remény, hogy megelőzhető Európa múzeummá válása.

Ha már így van, és már stratégiánk sincs ellene, akkor sem mindegy azonban, hogy a 19. vagy a 20. század múzeuma leszünk.

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter

(Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád)