A Man még tavaly tavasszal letiltott mindkét profilommal, így csak itt tudok neki üzenni

Soha életemben egyetlen interjút sem diktáltak le nekem.

Hazájában sem aratott osztatlan sikert meglátásaival Roman Holec szlovák történész. A Diadal és katasztrófa – Trianon egy szlovák történész szemével című kötet szerzőjével a 27. Budapesti nemzetközi könyvfesztiválon beszélgettünk – és vitatkoztunk. Volt miről.
Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.
Milyen volt a szlovákiai közéletben a könyv fogadtatása?
Olyan recenziókat kaptam, amilyenekre nem voltam felkészülve, nem szoktam hozzá az efféle kritikákhoz. Voltak azért pozitív értékelések is, nem kevés. A társadalom nálunk is megosztott, nem csak önöknél. A nacionalisták erősen kritizálták, hogy túl empatikus a magyarok iránt, de a liberálisabbak elismeréssel fogadták a kötetet. Úgy gondolom, Magyarországon is hasonló fogadtatásban részesül.
Erős tabudöntés lehetett kimondani Szlovákiában, hogy Trianon igazságtalan volt a magyarokkal.
Ezek olyan tézisek, amiket nem szívesen hallanak. Nem mondanám tabunak, inkább csak nem szokás beszélni róla. A szlovák változatban annyira részletesen alátámasztottam érvekkel, hogy megértették, s végül meggyőződhettek arról, hogy ez nem olyan egyszerű kérdés, mint korábban gondolták.
Nincs egyfajta visszavetített várakozás 1918-ra, hogy miért nem jött létre akkor az önálló Szlovákia?
Sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételek nem voltak meg hozzá. A meglévő Magyarország miatt is így volt. Nem voltak szlovák politikusok, értelmiségiek, se gazdaság, nem volt teljes a társadalmi struktúra. A csehszlovák út volt az egyszerűbb, nyelvi és mentális szempontból is.
Igazságosnak tartják a szlovákok a létrejött határokat?
A határok soha nem igazságosak.
Mi lenne, ha az 1918. december 6-án Milan Hodža szlovák delegátus és Bartha Albert honvédelmi államtitkár által a nyelvhatáron kijelölt demarkációs vonal lett volna a határ, és többek közt a német–magyar többségű Pozsony is magyar kézen maradt volna?
Többféle ötlet volt. Tudjuk, hogy Tomáš Masaryk nem akarta a Csallóközt, közte és Edvard Beneš között volt is ebben ellentét. De végül nem etnikai és nyelvi, hanem katonai, politikai és stratégiai szempontok alapján húzták meg a határokat. Ha a nagyhatalmak nem mondták volna, hogy „most állj”, talán még lejjebb mentek volna a határok, Balassagyarmatig, Miskolcig, Salgótarjánig vagy Vácig akár. Ön pedig tudja, hogy találtak volna rá érveket, okokat: látjuk is keleten ezt, például nem tudjuk, hogy hol végződnek Vlagyimir Putyin orosz elnök területi követelései.
Ha már határok: hogyan él a szlovákok fejében az első bécsi döntés? Mint nekünk Trianon, mint a románoknak a második bécsi döntés?
Kicsit másképpen válaszolnék: úgy gondolom, ha a magyarok igényei csak a magyarok lakta területre vonatkoztak volna, akkor más lenne a helyzet. De voltak tárgyalások Komáromban, amikor a követelések túlmentek a nyelvi határon. A döntéseknél a nagyhatalmak is szemben álltak a magyarok kéréseivel, akik messzemenőleg északra akartak menni, és a lengyel–magyar határ visszaállítása is egyfajta cél volt. De nincsenek illúzióim a mai magyar politikusokról sem. A politika pedig a lehetséges művészete, és ha akadna ilyen lehetőség, akkor a Magas-Tátrára vagy Árva vármegyében is kitűzhetnék a magyar zászlót. Népszavazás lenne, és biztos vagyok benne, hogy 99,4 százalékban az lenne a döntés, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni. (Nevet) Nem hiszi el? Ezzel azt akartam mondani: el tudom képzelni, hogy a mai magyar politikusok annak jegyében, hogy a politika a lehetőség művészete, az orosz minta alapján számolnak azzal is, hogy történelmi érvekkel igényt tartanak – lásd Putyin retorikáját – a magyar zászló kitűzésére például Árvában vagy a Magas-Tátrában. Szervezni egy népszavazást 99 százalékos támogató eredménnyel már csak technikai dolog lenne. Luhanszkban vagy Doneckben a népszavazás alapján úgy tűnt, mintha ukránok nem is éltek volna ott. A politika és a politikusok mindent el tudnak érni az érveikkel, és a történelmet gond nélkül felhasználják mint az érveik egyikét. Ebben látom annak okát, hogy a mostani magyar politika miért olyan elnéző Putyinnal, és Budapesten miért olyan jó hallgatni a birodalmi retorikáját.
Ezt kevéssé tartom valószínűnek. Ahogy Ablonczy Balázs történész is mondta, a magyar társadalom abszolút megosztott a revízió kapcsán, és korábban felmérés is volt arra vonatkozólag, hogy melyik ország lakosságának hány százaléka érzi úgy, hogy területi követelései lennének valamely szomszédjánál – a magyar arány alacsonyabb volt, mint a román.
Én a politikusokról beszélek. Ők más kategória, sajátos gondolkodásmóddal: tanulságul szolgálhat erre, ami Luhanszkban vagy Doneckben történik. A voksolás alapján az tűnik fel, hogy 2-3 százalék sem volt az ukránok aránya a szavazók között.
Vagy akár elővehetnénk az 1918. december 1-jei gyulafehérvári gyűlést, ahol Erdély Romániához csatlakozásáról döntöttek, az is hasonló elvek szerint működött?
Természetesen.
Vagyis aki fegyveresen a területen van, az mondja meg, hogy mi lesz ott.
A történelem folyamán színes magyarázatokat találtak ki egy-egy terület annektálására. Sokszor az az érzésem,
a történelem csak azt a célt szolgálja, hogy érveket gyártson a politikának.
Talán annyiban más egy magyar és egy szlovák radikális politikus retorikája, hogy a magyar revízióban, a szlovák erőltetett asszimilációban gondolkodik.
Lehet, hogy meglepetés lesz, de ők közel állnak egymáshoz, és jól tudnának együtt élni. Paradox helyzet, de nem lehet egyértelműen elkülöníteni ezt a két csoportot, mert mindkettőnek szüksége van a másikra, igazolják egymás létezését.
Nyitóképen: Túrázók a tátrai Csorba-tónál. Fotó: 1901-ben Fortepan / adományozó: Zichy