„Nem tabu, csak nem szokás beszélni róla” – szlovák történész a Mandinernek Trianon igazságtalanságáról

Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.

Milyen volt a szlovákiai közéletben a könyv fogadtatása?
Olyan recenziókat kaptam, amilyenekre nem voltam felkészülve, nem szoktam hozzá az efféle kritikákhoz. Voltak azért pozitív értékelések is, nem kevés. A társadalom nálunk is megosztott, nem csak önöknél. A nacionalisták erősen kritizálták, hogy túl empatikus a magyarok iránt, de a liberálisabbak elismeréssel fogadták a kötetet. Úgy gondolom, Magyarországon is hasonló fogadtatásban részesül.

Erős tabudöntés lehetett kimondani Szlovákiában, hogy Trianon igazságtalan volt a magyarokkal.
Ezek olyan tézisek, amiket nem szívesen hallanak. Nem mondanám tabunak, inkább csak nem szokás beszélni róla. A szlovák változatban annyira részletesen alátámasztottam érvekkel, hogy megértették, s végül meggyőződhettek arról, hogy ez nem olyan egyszerű kérdés, mint korábban gondolták.

Nincs egyfajta visszavetített várakozás 1918-ra, hogy miért nem jött létre akkor az önálló Szlovákia?
Sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételek nem voltak meg hozzá. A meglévő Magyarország miatt is így volt. Nem voltak szlovák politikusok, értelmiségiek, se gazdaság, nem volt teljes a társadalmi struktúra. A csehszlovák út volt az egyszerűbb, nyelvi és mentális szempontból is.

Igazságosnak tartják a szlovákok a létrejött határokat?
A határok soha nem igazságosak.

Mi lenne, ha az 1918. december 6-án Milan Hodža szlovák delegátus és Bartha Albert honvédelmi államtitkár által a nyelvhatáron kijelölt demarkációs vonal lett volna a határ, és többek közt a német–magyar többségű Pozsony is magyar kézen maradt volna?
Többféle ötlet volt. Tudjuk, hogy Tomáš Masaryk nem akarta a Csallóközt, közte és Edvard Beneš között volt is ebben ellentét. De végül nem etnikai és nyelvi, hanem katonai, politikai és stratégiai szempontok alapján húzták meg a határokat. Ha a nagyhatalmak nem mondták volna, hogy „most állj”, talán még lejjebb mentek volna a határok, Balassagyarmatig, Miskolcig, Salgótarjánig vagy Vácig akár. Ön pedig tudja, hogy találtak volna rá érveket, okokat: látjuk is keleten ezt, például nem tudjuk, hogy hol végződnek Vlagyimir Putyin orosz elnök területi követelései.

Ha már határok: hogyan él a szlovákok fejében az első bécsi döntés? Mint nekünk Trianon, mint a románoknak a második bécsi döntés?
Kicsit másképpen válaszolnék: úgy gondolom, ha a magyarok igényei csak a magyarok lakta területre vonatkoztak volna, akkor más lenne a helyzet. De voltak tárgyalások Komáromban, amikor a követelések túlmentek a nyelvi határon. A döntéseknél a nagyhatalmak is szemben álltak a magyarok kéréseivel, akik messzemenőleg északra akartak menni, és a lengyel–magyar határ visszaállítása is egyfajta cél volt. De nincsenek illúzióim a mai magyar politikusokról sem. A politika pedig a lehetséges művészete, és ha akadna ilyen lehetőség, akkor a Magas-Tátrára vagy Árva vármegyében is kitűzhetnék a magyar zászlót. Népszavazás lenne, és biztos vagyok benne, hogy 99,4 százalékban az lenne a döntés, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni. (Nevet) Nem hiszi el? Ezzel azt akartam mondani: el tudom képzelni, hogy a mai magyar politikusok annak jegyében, hogy a politika a lehetőség művészete, az orosz minta alapján számolnak azzal is, hogy történelmi érvekkel igényt tartanak – lásd Putyin retorikáját – a magyar zászló kitűzésére például Árvában vagy a Magas-Tátrában. Szervezni egy népszavazást 99 százalékos támogató eredménnyel már csak technikai dolog lenne. Luhanszkban vagy Doneckben a népszavazás alapján úgy tűnt, mintha ukránok nem is éltek volna ott. A politika és a politikusok mindent el tudnak érni az érveikkel, és a történelmet gond nélkül felhasználják mint az érveik egyikét. Ebben látom annak okát, hogy a mostani magyar politika miért olyan elnéző Putyinnal, és Budapesten miért olyan jó hallgatni a birodalmi retorikáját.

Ezt kevéssé tartom valószínűnek. Ahogy Ablonczy Balázs történész is mondta, a magyar társadalom abszolút megosztott a revízió kapcsán, és korábban felmérés is volt arra vonatkozólag, hogy melyik ország lakosságának hány százaléka érzi úgy, hogy területi követelései lennének valamely szomszédjánál – a magyar arány alacsonyabb volt, mint a román.
Én a politikusokról beszélek. Ők más kategória, sajátos gondolkodásmóddal: tanulságul szolgálhat erre, ami Luhanszkban vagy Doneckben történik. A voksolás alapján az tűnik fel, hogy 2-3 százalék sem volt az ukránok aránya a szavazók között.

Vagy akár elővehetnénk az 1918. december 1-jei gyula­fehérvári gyűlést, ahol Erdély Romániához csatlakozásáról döntöttek, az is hasonló elvek szerint működött?
Természetesen.

Vagyis aki fegyveresen a területen van, az mondja meg, hogy mi lesz ott.
A történelem folyamán színes magyarázatokat találtak ki egy-egy terület annektálására. Sokszor az az érzésem, 
a történelem csak azt a célt szolgálja, hogy érveket gyártson a politikának.

Talán annyiban más egy magyar és egy szlovák radikális politikus retorikája, hogy a magyar revízióban, a szlovák erőltetett asszimilációban gondolkodik.
Lehet, hogy meglepetés lesz, de ők közel állnak egymáshoz, és jól tudnának együtt élni. Paradox helyzet, de nem lehet egyértelműen elkülöníteni ezt a két csoportot, mert mindkettőnek szüksége van a másikra, igazolják egymás létezését.

Roman Holec
1959-ben született. A Pozsonyi Comenius Egyetem professzora, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa. Elsődleges kutatási területe Szlovákia és Közép-Európa gazdaság-, társadalom- és politikatörténete a 19–20. században.

Nyitóképen: Túrázók a tátrai Csorba-tónál. Fotó: 1901-ben Fortepan / adományozó: Zichy