Fratelli d’Ungheria – mi jön az olasz választás után?

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Az olasz jobboldal győzelme szeptember 25-ére nem megérett, hanem túlérett: a vasárnapi eredményre valójában három éve várnak már az olaszok.

A jobbközép szövetség az alsóházi voksok 43,8 százalékát szerezte meg, a Demokrata Párt (PD) vezette balközép pólus 26,2, a hamvaiból feltámadó Öt Csillag Mozgalom (M5S) 15,4 százalékot kapott. A Demokrata Párt különböző korszakaiban kiszakadó vezető politikusok, Carlo Calenda volt gazdaságfejlesztési miniszter és Matteo Renzi exkormányfő köré szerveződő pólus 7,8 százalékkal megugrotta a parlamenti küszöböt. Emellett néhány egyéni mandátumot megszereztek szokásos fellegváraikban, Valle d’Aostában, Dél-Tirolban és Szicíliában a regionális pártok, de mindenki más kiesett. Luigi Di Maio volt ötcsillagos pártvezér, regnáló külügyminiszter Együtt a Jövőért (IpF) nevű szakadár formációjával kiesett a parlamentből, s nem sikerült a bejutás az európai egyesült államokat szorgalmazó Több Európát (+E) formációnak, valamint az Európai Unió­ból való kilépésért küzdő Italexitnek sem. A szenátusi választás eredményei ezektől lényegükben nem, mindössze tizedszázalékokkal térnek el.

Az olasz választási rendszer a magyarhoz hasonlóan vegyes: mind a Képviselőház, mind a Köztársasági Szenátus esetében a mandátumok 37 százaléka egyéni választókerületekben, 61 százaléka listán dől el, s 2 százalék marad a külföldön élő olaszok kezében. Mivel az egységes jobboldal három részre szakadt baloldallal állt szemben, az egyéni körzetekben a hazánkban tapasztaltakhoz hasonlóan óriásit tarolt: a lapzártánkig kiosztott egyéni mandátumok közül 112 landolt a szövetségnél, 11-et szerzett meg a PD, 10-et pedig az M5S. Így az olasz közszolgálati Rai mandátum­projekciója szerint a választási reformmal együtt 400 fősre karcsúsított alsóházban 237 fős többséggel kormányozhat a jobboldal, a baloldali ellenzék pedig egy 85 fős demokrata párti, egy 52 fős ötcsillagos, illetve egy 21 fős harmadik pólusos frakcióba tömörülhet majd.

Nem túlzás azt állítani, hogy tektonikus változások következtek be Olaszországban, mégpedig három területen. Egyrészt a jobboldal belső szerkezetében: az előző választáson 4,4 százalékos kis pártként végző Olaszország Fivérei (FdI), Giorgia Meloni pártja majdnem meghatszorozta támogatottságát, s egyedül 26,1 százalékot ért el. 8,8 százalékos eredményével viszont majdnem megfelezte magát Matteo Salvini Ligája, Silvio Berlusconiék pedig majdnem ugyanekkorát bukva 14-ről 8,1 százalékig süllyedtek.

Az olasz választók tehát – kiváltképp a jobboldal bázisa –

azért, hogy volt bátorságuk kimaradni a Mario Draghi mögött összeálló, baloldali többségű egységkormányból. Emellett átlátták azt is, hogy a másik két jobboldali erő pártérdekből tett így: Draghi országlásának idejére esett az elsősorban Olaszország járvány miatti súlyos gazdasági helyzetének megoldására kitalált európai helyreállítási alap forrásainak megtervezése és kifizetése, Salviniék és Berlusconiék pedig mind politikai prioritásaik megvalósítása, mind klientúrájuk megetetése céljából szerettek volna kormányon hozzáférni e pénzek egy részéhez. A korrupt baloldal gyakorlatából kiábrándult jobboldali választók nem díjazták ezt a viselkedést, hiszen épp ezt a politikai kultúrát szerették volna leváltani.

Másrészt óriási változások mentek végbe az ország választási földrajzában. A baloldal pártjai és választói csoportjai oly mértékben egymás ellen fordultak, hogy még

sorra estek el a baloldali fellegvárak, mindössze néhány nagyvárost sikerült közülük megtartani. A PD tizenegy egyéni mandátumából kettő Milánóban, kettő Rómában, egy-egy Torinóban, Genovában és Firenzében született, ezek mellett mindössze egy toszkánai (Scandicci) és három emilia-romagnai (Reggio nell’Emilia, Capri, Imola) vidéki körzetet sikerült megnyerni, Dél-Olaszországban pedig egyáltalán semmit.

Az alapjövedelem bevezetésével és hangos képviseletével a gazdaságilag elmaradott, kínlódó Dél-Olaszország pártjává avanzsáló M5S kizárólag Nápolyban és agglomerációjában tudta tartani magát, tíz egyéni mandátumából hét itt született: a városban kettő, Campania tartomány Nápoly agglomerációjába eső részében öt (Giugliano in Campania, Casoria, Acerra, Somma Vesuviana, Torre del Greco). A maradék hármat Olaszország legszegényebb része, Szicília fővárosa, Palermo, valamint két vidékinek mondható körzet, a calabriai Cosenza és a pugliai Foggia adta, egyébként délen és Szicíliában is mindent vitt a jobboldal a hagyományosan regionális pártokra szavazó néhány körzeten kívül.

A harmadik tektonikus változás sajnos egyértelműen negatív: az első és a második Olasz Köztársaság történelmében, azaz 1948 óta nem volt választás, amely olyan kevés embert érdekelt volna, mint az idei. A 63 százalékos részvételi arány negatív rekord, pláne úgy, hogy a 2018-ban és 2013-ban „ünnepelt” negatív rekordokhoz, a 73 és 75 százalékhoz képest is 10 százalékponttal kevesebb.

és úgy érezzék, teljesen mindegy, mire szavaznak, mert a politikusok a parlamenti lóvásárban úgyis intéznek majd maguknak a választói akarattól lényegében független összetételű kormányokat. Mindez demokratikus tragédia abban az országban, amelyben 1948 és 1983 között minden választáson 90 százalék fölött volt a részvétel, és 80 százalék alá is csak a 2010-es években süllyedt.

Giorgia Meloni a választási eredményt látva pontosan tudta, mi a dolga: már hétfő hajnalban jelezte: „Az olaszoktól világos jelzés érkezett egy jobbközép kormány felállítására, az FdI vezetésével. Ideje, hogy az olaszoknak végre olyan kormányuk legyen, amelyet ők jelöltek ki az urnáknál.” Emellett világossá tette azt is, hogy az olasz kormányokkal szemben támasztott általános elvárásokkal ellentétben a jobbközép koalíció stabil: köszönetet nyilvánított a közös munkáért minden leendő koalíciós partnerének, és

Matteo Salvinitól is egyértelműen pozitív jelzések érkeztek a közös munkára vonatkozóan: azt mondta, „gratulálok Giorgiának, hosszan és jól fogunk együtt dolgozni”. Hangsúlyozta: „Politikai értelemben az ellenzékiséget díjazták, a Liga választói és harcosai számára majdnem öt éven át nem volt egyszerű a PD-vel, az M5S-vel és Draghival kormányozni. Mégis újra így tennék, mert a covidjárványban bezárt Olaszország számára így láttam helyesnek. Nekünk ez sokba került, bizonyosan – de Olaszország számára szép nap a mai, öt év stabilitás elé néz.” Azt is jelezte, hogy az új kormányban a ligások „főszereplők” lesznek.

A stabilitásra egyelőre nem leselkedik közvetlen veszély, bár az tény, hogy a Draghi vezette egységkormány ligás miniszterei és Salvini között nem volt felhőtlen a kapcsolat, így

Emellett a választás napján Salvininek volt egy csörtéje Berlusconival is, aki úgy nyilatkozott, hogy több szavazatot várt volna a Ligától, a vezetőjét pedig „be kell rámázni, mert ő sem dolgozott soha”. Salvini ezt a konfliktust igyekszik elsimítani: nem sokkal Berlusconi kijelentése után Facebook-oldalán azt írta, „bármit mondjon is, én Silvio Berlusconit mindig pont ugyanannyira fogom szeretni”.

Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy mindkét jobboldali kormánypárt irreálisan alacsonynak tartja a szavazatszámát, ilyen szempontból a Draghi-féle egységkormány áldozatának látja magát, és igyekszik majd szavazatarányánál jelentősebb súlyt szerezni magának a hamarosan felálló új kabinetben.

Súlyos tévedés volt a PD részéről elzárkózni a Giuseppe Conte vezette M5S-vel való bármiféle szövetségtől és azt a narratívát képviselni, hogy Mario Draghi kitűnő szakértői egységkormányát balról és jobbról is felelőtlen populisták fenyegetik – így ugyanis egyelőre semmi esélye annak, hogy kormányképes méretű baloldali alternatíva alakuljon ki az észak és a dél két nagy baloldali tömbjéből.

Nem működött emellett a brüsszelita, demokráciaféltő stratégia sem: egyszerűen senki nem hitte el, hogy Meloni megválasztása fasiszta diktatúrává degradálná Olaszországot. Aki nem szerette a jobboldalt, az erre a választásra inkább nem ment el ahelyett, hogy a demokrácia iránti szorongásból leadott volna egy taktikai szavazatot a baloldalra. Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy Meloni is megtette a magáét, s mindenkit, aki Benito Mussolini iránt a legcsekélyebb szimpátiát is mutatta az elmúlt években, kidobott az FdI listájáról.

Megbukott a kampányban bevetett magyarozás és lengyelezés is, az olaszok látványosan egy cseppet sem féltek az Enrico Letta PD-vezér által a Sky TG24 adásában belengetett elszigetelődésüktől, valamint kikérték maguknak azt is, hogy Ursula von der Leyen a Princetoni Egyetemen tartott előadásán nyíltan pénzmegvonással fenyegesse őket. Az Európai Bizottság elnökének inkriminált mondatát – „ha a dolgok nehéz irányba fordulnak, vannak eszközeink, beszéltem Magyarországról és Lengyelországról” – egyébként a PD-n kívül minden országos párt határozottan elítélte, egyetemben a lengyel miniszterelnökkel. És – mint az vasárnap kiderült – az olaszok elsöprő többségével.

A vezető lapok címoldalai megteltek fasisztázással és orbánozással. Katarina Barley, az Európai Parlament német szociáldemokrata alelnöke kijelentette: „Giorgia Meloni olyan miniszterelnök lesz, akinek Orbán Viktor és Donald Trump a politikai példaképe. (…) Veszélyt jelent az európai konstruktív összetartozásra; és személyében az autokraták egy lobbistát kapnak a 27 uniós tagállamot képviselő tanácsban.” Rasmus Andresen, a német Zöldek EP-delegációjának szóvivője egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Olaszország az EU alapító tagjaként és harmadik legerősebb gazdaságaként antidemokratikus és Európa-ellenes kormány felé halad”.

A valóság azonban inkább ahhoz állhat közel, amit Jordan Bardella, a Marine Le Pen nevével fémjelzett francia Nemzeti Tömörülés párt ügyvezető elnöke nyilatkozott: hogy az olasz választás Ursula von der Leyen és az egész európai elit számára „lecke alázatból”.

***

Nyitókép: GettyImages / SOPA Images