A vietnámi háború magyar fotósa – Kondor László ma este a Scrutonban

2022. szeptember 19. 15:23
Írta: Farkas Anita
Kondor László fotóművész 1956-ban, alig tizenhat évesen hagyta el Magyarországot, egy évtized múlva pedig már a vietnámi dzsungelben kutatta fényképezőgépével a mindig borzalmas háború emberi pillanatait. Kaposmérőtől Chicagón át Kapolcsig tartó kalandos életútjáról ma este hat órától Pap Lázárnak mesél a Magyar Krónika magazin eseményén a Scruton V. P.-ben (Budapest 1053, Veres Pálné utca 12.).

Nyitókép: Kondor László: Quang Tín tartomány 1969–70

 

Gép nélkül, fejben mindig is fényképeztem”, mondja Kondor László kapolcsi házának kertjében. Az Egyesült Államokban elismert fotóművész csaknem negyven év kitérő után a kilencvenes években költözött vissza feleségével, Lindával előbb Budapestre, majd a Balaton-felvidékre, ám itthoni felfedezése mintha még ma is váratna magára.

Pedig csupán a vietnámi háborúban készített fotói miatt megérdemelné a nagyobb figyelmet,

arról nem is beszélve, hogy négy évtizedes USA-beli munkássága alatt – amellett, hogy a legendás chicagói polgármester, Richard Daley hivatalos fényképesze volt – számos politkus- és művészportét készített Luciano Pavarottitól Margaret Thatcherön vagy II. János pál pápán át Henry Kissingerig. 


A Bihar megyei Fugyivásáron született, de a gimnáziumot már Kaposváron kezdő Kondor László az 1956-os forradalom után, alig tizenhat évesen kényszerült elhagyni Magyarországot,

mert levertük a vörös csillagot a szép barokk iskolaépület tetejéről; a pedellustól kaptunk hozzá fűrészeket.

Legalább ötvenen látták a nagy hőstettünket, tucatjával készültek a fotók.

Többéves ausztriai kitérő után a bátyját követve került aztán Chicagóba, ahol az egyetemen nemzetközi politikát hallgatott. Akkoriban már évek óta autodidakta módon fényképezett, szabadúszóként örökítette meg az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlés napjaiban történt incidenseket is; ezt a fotósorozatát az USA szinte minden újságja leközölte. Mivel állandó megbízást ezután sem kapott sehol,

huszonnyolc éves korában önként jelentkezett a seregbe,

haditudósítói fotográfusi munkában reménykedve. 

 

A kötelező alapkiképzés után az I. hadtest területére, Dél-Vietnám északi részére, Chu Laiba, a 23. „Americal” hadosztályhoz került, majd egy szerencsés véletlen folytán hivatalosan is haditudósító fotográfus, idővel a Csendes-óceáni Főparancsnokság Department of the Army Special Photographic Office (DASPO) fotósa lett.

Mivel magam is átestem a kiképzésen, és egyenruhát is hordtam, a katonák befogadtak maguk közé, úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem, szinte észre sem vették vették. Közelről, széles látószögű objektívvel dolgoztam. A képeim részben ezért lettek jók. És mert mindig az embereket fényképeztem, hiszen itt ők voltak a főszereplők. Nem a politikusok, hanem az egyszerű srácok. A vietnámi háború céljával nem értettem egyet, de ezeket a fiúkat nagyon megszerettem,

értük megérte minden, a dzsungelben töltött pillanat.

A helikopterpilótákat különösen kedveltem. És a rangereket. Néha mélységi felderítőkkel vagy rangerekkel mentem ki. Ők tényleg profik voltak. Úgy szerelkeztek fel, mintha esküvőre mennének, feszesre húzva rajtuk minden, az arcuk terepszínűre festve. Hiába voltak az ő bevetéseik a legrázósabbak, érdekes módon mellettük soha nem féltem. Na, ezeken a srácokon keresztül váltam én is amerikai társadalom részévé. Pedig csak 1971-ben lettem állampolgár” – meséli.

És mesél majd többet is ma este, nemcsak a vietnámi dzsungelben átélt felemelő-megrázó pillanatokról, hanem egy másik háború által megtépázott gyerekkoráról, az ausztriai menekülttáborban és az innsbrucki magyar gimnáziumban eltöltött időszakról, a chicagói évekről és a Kapolcson megtalált nyugalomról.

És arról az első fotóról, ami nyolcéves korában megszületett a fejében:


A háború után Kaposmérőn, április vége felé volt egy búzaszentelési ünnep. A mise végén a katonai szolgálatból visszatért, részeges pap, akit egyébként nagyon utáltunk a bátyámmal, velünk, ministráns gyerekekkel meg a falu lakóival, kiballagott a közeli búzaföldhöz, megszentelni azt. Gyönyörű, bárányfelhős-napsütéses tavaszi reggel volt, álltunk felsorakozva a búzatábla szélén, a háttérben a templom, az atya beballagott a kalászok közé, és amikor visszafelé jött, a tenyerével végigsimította a hullámzó növényeket, miközben ömlött a szeméből a könny. Ez volt életem első fényképe. Mert mivel is fotózik az ember? Nem azzal, hogy megnyom egy gombot, ez önmagában, hiába van meg hozzá a technikai tudás, édeskevés.

Hanem a szívével, a szeretetével, az előítéleteivel, a félelmeivel.

És a türelmével, aminek segítségével képes kivárni a felvillanó drámát. Én legalábbis sosem tettem másként.

A Kondor Lászlóval készült életinterjú a Magyar Krónika magazin szeptemberi számában olvasható, amihez egy válogatás is csatlakozik a Vietnámban készült fotográfiákból. A mai esemény linkje: Aki elég közel volt – beszélgetés Kondor László haditudósító fotográfussal | Facebook.

 

Portréfotók: Muray Gábor

 

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés