Tanyáról indult, a klasszika-filológia professzora lett – interjú Adamik Tamással

Deák-Sárosi László (D.-S. L): Professzor úr, ön egy falusi, sőt tanyasi, többgyermekes családban látta meg a napvilágot. Honnan kapta az indíttatást, a biztatást, hogy teológiát és nyelveket tanuljon, majd később tudományos pályára lépjen? Volt becsülete a tudásnak, a tanulásnak a Kecskeméthez közeli tanyán?

Adamik Tamás (A. T.): Tizenegyen voltunk testvérek, hat lány és öt fiú. A lányok között Kati húgom volt a legfiatalabb, a fiúk között pedig én. Amikor Kati 1941-ben megszületett, abban az évben halt meg édesapám, Adamik Gábor tüdőgyulladásban.

Családom földműves gazdálkodó volt: ötven hold földet béreltünk a Kecskemét környéki tanyavilágban. Ekkora földterület megműveléséhez sok munkáskéz kellett és sok állat: lovak, tehenek, disznók, birkák, pulykák, csirkék, kacsák. Az idősebb testvéreim dolgoztak a földeken, a fiatalabbak pedig pásztorkodtak. Én, mint a legkisebb fiú, szerencsés helyzetben voltam: hatéves koromtól kezdve mindig pásztor voltam: először kanász, majd gulyás, végül pedig juhász. Ez azt jelenti, hogy volt lehetőségem olvasni és elmélkedni.

D.-S. L: Visszatekintve több évtized távlatából, hogy érzi, melyek a legfontosabbak, amelyeket a szüleitől, családjától, környezetétől tanult? Milyen alapélményekkel gazdagította a falusi és a tanyasi környezet?

A. T.: Apámról csak halvány emlékeim vannak, hiszen alig múltam hároméves, amikor elhunyt. Anyám intézte a család ügyeit, vezette a gazdaságot és a háztartást, és gyermekeinek életkori sajátosságaiknak megfelelő munkát adott: tökéletesen ellátta a családfő szerepét. Például én hatéves koromban a szegedi betonút árkában legeltetem a disznófalkát, és gondosan ügyelnem kellett arra, nehogy valamelyik állat felmenjen az útra, és elüsse egy autó. De felelősségre nevelt az osztatlan tanyasi iskola is, amelyben egyszerre a tanító négy osztályt oktatott. Ezt csak úgy tudta megvalósítani, hogy egy időben csak egy osztállyal foglalkozott, a többinek pedig feladatott adott, amelyet csendben kellett elvégezniük. Anyám szigorúan nevelt bennünket, például olykor este petróleumlámpa fényénél felolvasott nekünk, és lefekvéskor az esti imát hangosan kellett mondanunk, s ha valamelyikünk ima közben elszunnyadt, felébresztette.

D.-S. L.: Hol éltek pontosan, és hol járt ön elemi és középiskolába?

A. T.: 1942-től Városföldön éltünk a szarvasos tanyán Kecskeméttől délre egy kilométer távolságra. 1944. szeptember 1-én kezdtem az első osztályt. Két bátyámmal Pistával és Jóskával együtt érkeztünk az iskolába, Pista a második, Jóska a harmadik osztály kezdte. De alighogy elkezdődött az óra, berohant a tanító bácsi, Sebők Lajos felesége, s elkiáltotta magát, Lajos, engedd haza a gyerekeket, légiriadó van. 1944-ben ez volt az első és az utolsó nap az iskolában, mert a háború elérte Kecskemétet, de előtte nekünk ki kellett költöznünk házunkból, mert

1945-ben Kecskeméten végeztem az első osztályt, mert a háborúban házunkat is találat érte. 1945 végén elkészült a házunk, és visszaköltöztünk, ezért a második osztályt már Városföldi általános iskolába végeztem egészen a hetedik osztályig bezárólag. Mivel ekkor Városföldön elkezdődött a téesz szervezése, és mi nem akartunk belépni, elköltöztünk Kerekegyházi alsópusztára: ott béreltünk ötven hold földet. A nyolcadik osztályt a kerekegyházi alsópusztai általános iskolában fejeztem be, ahol tanítóm Deli József volt. Deli József tehetségesnek tartott, ezért többször meglátogatta családunkat, és mondogatta anyámnak, hogy nekem tovább kellene tanulnom. Mivel anyámnak titkos vágya az volt, hogy legkisebb fiából pap legyen, és sokat bejárt a kecskeméti piacra, amely közvetlenül a Kecskeméti Piarista Gimnázium mellett van, beíratott ebbe a gimnáziumba, ahol 1957-ben érettségiztem.

Adamik Tamás előadása - Cicero: Az emberi méltóságról

D.-S. L.: Milyen elgondolások, minták, pozitív példák alapján választotta a piarista gimnáziumot és utána a teológiát?

A. T.: Anyám választotta a piarista gimnáziumot, és én egyetértettem vele. Az első év nehéz volt, mert igen nagy volt a különbség az osztatlan tanyasi iskola és a gimnázium tananyaga között. Kétszeres évvesztes voltam, idegen nyelvet tizenhat éves koromig nem tanultam, és humán osztályba kerülve két idegen nyelv volt kötelező, az orosz és a latin. Nagyon tetszett nekem mindkét nyelv, és szorgalmasan tanultam mindkettőt, sőt másodikos koromban külön németre jártam Sulhan tanárúrhoz, aki eredetileg némettanár volt.

A következő évben Gábor bátyám Dunántúlra hajtotta a birkákat, ezért egy évig bentlakó lettem a piarista rendházban. Ez az egy év maga volt a paradicsom: Hardi tanárúrtól angolt és franciát tanultam, Révay József tanár úrnál pedig folytattam a németet. Közben közelebbről megismerhettem piarista tanáraimat, életvitelüket, ami nagyon tetszett nekem. Nem véletlen tehát, hogy érettségi után jelentkeztem és felvételt nyertem a piarista rendbe, ahol az első három év életem egyik boldog korszaka volt. A noviciátus egy éve alatt elméletben és gyakorlatban elsajátítottam a lelki élet alapelveit, az utána következő három évben elvégeztem a rend teológiai főiskoláját.

D.-S. L.: Miért orientálódott a nyelvek felé a teológia után?

A. T.: A nyelvek felé való orientációm valójában már a gimnáziumban kezdődött, majd a piarista teológiai főiskolán folytatódott, ahol a morális teológiát és a dogmatikát latin nyelven tanultuk és latinul kellett felelnünk a vizsgán. Sőt az élő idegen nyelvek tanulása is tovább folytatódott, például itt tanultam meg olaszul, aminek később is igen nagy hasznát vettem. A piaristák paptanárok; a teológián kívül adottságaiknak és a szükségleteknek megfelelően valamilyen tanári szakot is el kellett végezniük az egyetemen. Én természetesen módon választottam az orosz-latin szakot, hiszen az orosz akkor kötelező volt, és az egyik legszebb szláv nyelv csodálatos irodalommal, a latin pedig az európai irodalom és kultúra bölcsője.

Aki művelnie akarja, annak a nagy európai nyelveket ismernie kell.

D.-S. L.: Már az egyetemi évei alatt vállalt munkát. Hogyan fogadták a teológia előzményei miatt tehetséges nyelvtanár- és nyelvészjelöltet az ateista pártkáderekből lett intézményvezetők?

A. T.: Még piarista növendékként kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat 1961-ben. 1962-ben döbbentem rá először, hogy nyomaszt a kolostori bezártság, s hiányzik a természet közelsége. Először azt hittem, hogy ez csak múló hangulat, de később kiderült, hogy a helyzet komolyabb: nincs papi hivatásom. Szomorúan ugyan, de tudomásul vettem, kiléptem a rendből, és világi hallgatóként folytattam tovább tanulmányaimat. Most vettem igazán hasznát idegen nyelvi ismereteimnek: gyenge tanulókat sikeresen instruáltam különböző idegen nyelvekből, ezért e tanulók szülei másoknak is ajánlottak. Az egyik gimnáziumban pedig három éven keresztül tanítottam helyettes tanárként oroszt, latint és olaszt. Így minden szülői segítség nélkül el tudtam magamat tartani.

D.-S. L: Nem volt nehéz állást találnia az egyetem latin és orosz szakjának elvégzése után?

A. T.: Voltak bizonyos jelek, amelyekből arra következtettem, hogy az egyetem befejezése után nem lesz könnyű állást találnom. Éppen az előbb említett gimnáziumban az igazgatóm többször meglátogatta óráimat, és tetszett neki az, hogy az orosz órát oroszul vezetem, az olaszt pedig olaszul. Egyszer egy ilyen látogatás után behívott az irodába, és közölte velem, hogy nekem, aki ennyi idegen nyelvet ilyen jól tanítok, valamilyen felsőfokú intézményben kellene oktatnom. Neki jó összeköttetései vannak a katonai akadémián, oda beajánl engem. Én megköszöntem, és elbúcsúztam. Már el is feledkeztem a dologról, amikor hetek múlva hívat az igazgató, és dühösen tudatja velem, hogy kellemetlen helyzetben hoztam azzal, hogy elhallgattam egyházi múltamat. A katonai akadémián ugyanis utána néztek múltamnak, és

De hasonló eset történt egyik magántanítványom szüleivel is. Már ötödéves koromban az egyik óra után megkérdezték, hogy van-e már állásunk. Ekkor ugyanis már nős voltam, feleségem magyar-orosz szakos volt. Mondtam, hogy még nincs. Erre azt válaszolták, hogy a könnyűipari minisztériumban jó kapcsolataik vannak, és lenne álláslehetőségünk egy könnyűipari szakközépiskolában. Jelentkeztünk is ebben az iskolában, és nagyon kedvesek voltak velünk. Egy idő múlva azonban tanítványom apja igen zord képpel fogadott, és felpanaszolta, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam azzal, hogy elhallgattam egyházi múltamat. E két kellemetlen eset után elhatároztam, hogy ezután, ha állásügybe megyek valahová, rögtön elmondom, hogy a piaristáknál érettségiztem.

Nem sokkal ezután a Tankönyvkiadó idegen nyelvi szerkesztőségében hirdettek meg egy szerkesztői állást. Az említett rossz tapasztalatok miatt nem is akartam rá jelentkezni, de feleségem annyira biztatott, hogy végül elmentem. Mihelyt a főszerkesztő elé kerültem, rögtön ezt mondtam neki: „Én a kecskeméti piarista gimnáziumba érettségiztem.” „No és!” – válaszolta. „Én meg a pécsi jezsuitáknál. Nem az számít, hol érettségizett, hanem az, mit tud.” Ezután felnyúlt a háta mögött levő polcra, amelyen ott sorakoztak a gimnáziumok számára kiadott idegen nyelvi tankönyvek. Levett egyet, kinyitotta valahol, és ezt mondta: „Olvassa és fordítsa!” Azután levett egyet egy másik nyelvből, majd egy harmadik nyelvből. Ugyanezt kellett csinálnom:

Ezután így szólt. „Tamás, maga tetszik nekem. Majd jelentkezem. Viszont látásra!” Azt hittem, viccel. Pedig komolyan gondolta. Megkaptam az állást, és hét évig a Tankönyvkiadó idegen nyelvi szerkesztősgében dolgoztam felelős szerkesztőként. 1973-ban meghívtak az ELTE BTK Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékére, azóta e tanszék dolgozója vagyok, jelenleg professor emeritusként.

Adamik Tamás előadása - Catallus és Nagy László: A Szerelemről

D.-S. L.: Évekig a Tankönyvkiadó idegen nyelvi szerkesztőségében dolgozott felelős szerkesztőként. Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni a latinnal és a klasszika-filológiával?

A. T.: Már egyetemista koromban kezdtem a kutatást. Catullus költészete nagyon tetszett, és az Országos Diákköri Konferencián egy Catullusszal kapcsolatos dolgozatommal harmadik díjat nyertem. A felelős szerkesztői munkának is volt kapcsolata a tudománnyal: orosz, latin és olasz nyelvi tankönyveket szerkesztettem, s ezeknek idegen nyelvi olvasmányait korrigálni, elemezni, értelmezni kellett, és a nyelvtani anyagukat pedig világosan és érthetően meg kellett magyarázni. Továbbá mivel én voltam a legfiatalabb orosz nyelvi szerkesztő, sokat kellett a kiadóban tolmácsolnom, mert abban az időben gyakran jöttek szovjet kutatók és delegációk, és nekem kellett kísérnem őket a különböző szerkesztőségekbe, és a megbeszéléseken a tolmács szerepét betöltenem.

D.-S. L.: Milyen alapon választotta mag a kutatási témáit? Az archaikus kor irodalmától egészen a késő, érett középkor latin nyelvű irodalmáig az összes korszakot és számos ismert vagy kevésbé ismert szerző művét feldolgozta, egyeseket lefordított vagy újra fordított.

A. T.: Kezdetben csak Catullusszal foglalkoztam. A diákköri dolgozatomat továbbfejlesztettem és kiadtam; egy másik dolgozatban ugyanennek a témának görög hátterét világítottam meg. Ezen

Ezekben az években a Tankönyvkiadó Egyetemi szerkesztősége tankönyvsorozatot indított az egyetemi latin oktatás számára Auctores Latini címen. Mivel a kiadóban tudták, hogy Catullusszal foglalkozom, felmerült a lehetőség, hogy én készíthessem el Catullus összes verseinek első magyar nyelvű kommentáros kiadását. Főszerkesztőm azonban kikérte volt professzorom, Trencsényi-Waldapfel Imre véleményét is. Mivel professzorom is pozitív véleményt adott rólam, megbízást kaptam a kötet elkészítésére. Az elkészült kéziratnak a bírálatára a kiadó a szigoráról ismert Szilágyi János György professzort kérte fel, aki valóban szigorúan megbírálta a kéziratomat, és megadott szempontok alapján átdolgoztatta velem. A kötet az Auctores Latini XV. köteteként Catullus Versei, Catulli Veronensis liber címen jelent meg 1971-ben.

D.-S. L.: Mi volt a szakmán belül önnek a legfontosabb, a filológus kutatás, az oktatás, vagy a műfordítói és alkotói munka?

A. T.: Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, előre kell bocsátanom, hogy 1973 márciusában meghívtak az ELTE BTK Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékére oktatónak, egyetemi adjunktusi státusban. Szomorúan, de mégiscsak elfogadtam a felkínált állást, mert hát nagyon szerettem munkahelyemet, tudós szerkesztőtársaimat, de akiktől ez ügyben tanácsot kértem, azt mondták, hogy az igazi perspektíva az egyetemen van. Ekkor már Horváth János professzor úr volt a tanszékvezető. Ő halk szavú előadó volt, nem szerette a nagy előadásokat, ezért a következő tanévben rám ruházta a római irodalom előadását. Római irodalomra a tanterv szerint négy félév jutott. Én római irodalmat Trencsényi-Waldapfel professzortól hallgattam, aki az adott korszakból kiragadott egy alkotót, s olykor az egész félévben róla beszélt, némi kitérőkkel. A római irodalom egészéről azonban nem kaptunk átfogó képet. Én a római irodalomnak mind a négy korszakát a neki megfelelő irodalommal töltöttem ki: archaikus kor: római irodalom az archaikus korban; aranykor: római irodalom az aranykorban; ezüstkor: római irodalom az ezüstkorban; késő császárkor: római irodalom a késő császárkorban.

Az első két év nagyon nehéz volt: sokat kellett olvasnom. Egyrészt olvasnom kellett a római irodalmat, másrészt olvasni kellett a vele kapcsolatos szakirodalmat, mégpedig kijegyzetelve. De ahogy múltak az évek, egyre könnyebb lett, jegyzeteim egyre bővültek, kezdtem fejlődésében, változásában látni a római irodalmat. És húsz évi tanítás után a négy félévnek megfelelően

Római irodalom az archaikus korban (1993), Római irodalom az aranykorban (1994), Római irodalom az ezüstkorban (1994) és Római irodalom a késő császárkorban (1994). És most kell válaszolnom a feltett kérdésre: mi a fontosabb, a filológus kutatás vagy az oktatás? Mindkettő egyformán fontos; e kettőt össze kell kapcsolni, együtt kell látni és végezni.

D.-S. L.: A szakmai életpályán a tervek és a saját elképzelései szerint haladt, vagy akadtak nehézségek? Gondolok itt a kandidátusi fokozatára és az akadémiai doktori fokozatára.

A. T.: Egyetemi doktori értekezésemet 1967-ben védtem meg Dualis a szláv nyelvekben címen. Kandidátusi értekezésemet 1976-ban védtem meg Martialis és költészete címen. Akadémiai doktori értekezésemet 1989-ben védtem meg Antik stíluselméletek címen.

D.-S. L.: A klasszika-filológia természetéből adódóan nemzetközi. Milyen fontosabb külföldi tanulmány- és kutatóutakra nyílt lehetősége az évtizedek során?

A. T.: Rómában egy hónapot, itt a kandidátusi értekezésemhez gyűjtöttem anyagot. A Fondation Hardtban kétszer egy hónapot, itt az akadémiai értekezésemhez gyűjtöttem anyagot. Bécsben és Heidelbergben többször töltöttem heteket kutatással. Rendszeresen jártam a nemzetközi latin nyelvészeti és vulgáris latin konferenciákra, ahol minden alkalommal előadást tartottam.

D.-S. L.: A tanulmányutak mellett külföldön is tanított.

A. T.: Egy évet tanítottam Amerikában, a Millersville University-n; görög, latin és orosz nyelvet oktattam, továbbá görög és római irodalmat. Előadásaimat mindig angolul leírtam, megtanultam és szabadon előadtam.

D.-S. L.: Milyen kutatói, alkotói munkával dolgozott a közelmúltban, és mivel foglalkozik jelenleg?

A. T.: Írom a középkori latin irodalom történetét. Ebből már megjelent a következő három kötet: Latin irodalom a kora középkorban (6–8. század), Latin irodalom a Karoling-korban (8–9. század), Latin irodalom az átmeneti korban (9–11.) század). Az utolsó kötet e hónap végén fog megjelenni: Latin irodalom az érett középkorban (12–13. század) címen.

Nyitókép: YouTube-videó