Boris dicstelen búcsúja – mi volt a „johnsonság” lényege?

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Kevés kiábrándítóbb látvány létezett a Downing Street 10. előtt a lemondása bejelentésére készülő Boris Johnsonnál. A távozó brit miniszterelnöknél napjainkban talán senki nem testesíti meg jobban a szigetország politikai életére jellemző derűt, optimizmust és alighanem különcséget is, amit olyan sokan irigyelnek a kontinensen.

A Mandiner külpolitikai szerkesztőségében visszatérő poén az a videófelvétel, amelyen Boris Johnson ógörögül szavalja az Iliászt, felidézve, hogy ezt szokta csinálni, ha bajban van. „Haragot, istennő zengd, Péleidész Akhileuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” – kántálja színpadiasan Johnson egy ausztráliai rendezvényen, a közönség elámul az előadástól, a YouTube-on összevesznek a kommentelők azon, hogy helyes-e az akkor még London polgármestereként szolgáló konzervatív politikus kiejtése.

Kevés dolog van a világon, ami ennél jobban összefoglalja a johnsonság lényegét:

És éppen ez a johnsonság volt az, amin a miniszterelnök végső soron rajtavesztett július elején.

A politika világa sosem volt idegen Johnsontól. Édesapja is ebben a közegben találta meg a számítását, s Boris Johnson életrajzát átfutva joggal érezhetjük úgy, mintha valójában mindig is ez vonzotta volna. Pedig voltak vargabetűk a karrierjében, mert már gyerekkorában az ókori klasszikusok és kultúra rabjává vált, és sokáig leginkább Homérosz és a British Museum érdekelte. Etonba, az Egyesült Királyság legismertebb elit fiúiskolájába került, onnan pedig Oxfordba, ahol szintén a latin és ógörög irodalommal és filozófiával foglalkozott. Itt ismerkedett meg első feleségével, Allegrával is.

Egy ilyen „pedigréből” persze könnyen leszűrhető, hogy Boris Johnson fiatalkorában nem sokat érintkezett az úgynevezett átlagemberekkel, vagyis olyanokkal, akiknek nem dúsgazdagok a szülei, és akiknek húszévesen – 1984-ben, az érett Thatcher-korszak kellős közepén – talán nem az a legnagyobb kudarcélményük, hogy nagy népszerűségük ellenére sem sikerült megnyerniük az oxfordi vitaklub elnökválasztását. Johnsont azóta is sokan – és nem is alaptalanul – kritizálják az elitizmusa miatt, bár az ő esetében ez inkább a dolgok természetes rendje lehet, semmint felvett póz vagy pökhendiség.

Az egyetem után Johnson – némi protekcióval – újságíróként találta meg a számítását, a valódi áttörést pedig az hozta meg neki, amikor a The Daily Telegraph kinevezte brüsszeli tudósítójának. Boris számára az újságírói munka nem jelentett egyet a szikár tényekhez való szigorú ragaszkodással, így

az Európai Bizottság már akkoriban is rejtélyes – és a külső szemlélőnek sokszor értelmetlennek tűnő – tevékenységeiről. Ez persze őrült népszerűséget hozott neki az eurokritikus brit jobboldalon, ahol tulajdonképpen alig számított valamit, hogy Johnson néha hazudott egy-egy jó sztoriért. Sőt.

Valahogy így volt ez a nőkkel is. Némi eufémizmussal nevezhetjük Boris Johnsont a szebbik nem nagy rajongójának, de a helyzet inkább az, hogy Johnson eddig az összes feleségét megcsalta, talán Carrie, az aktuális ara lehet az egyetlen kivétel, igaz, ez a frigy még csak tavaly óta tart. Ki tudja, miért – Johnson eddigi feleségei mind kivételes nők voltak –, talán azért, mert Boris azt gondolta, hogy neki az ilyesmi is belefér. És végső soron bele is fért, hiszen mindig jött egy újabb nő – az exek pedig azóta is a brit bulvárlapok kedvelt interjú­alanyai, ha kiderül valami szaftos részlet a (még) miniszterelnök viselt dolgairól.

E cikkben természetesen nem vállalkozhatunk Boris Johnson egész életpályájának az ismertetésére, s a pszichologizálás sem a mi feladatunk. Abból a szempontból viszont mégis fontos volt néhány részletben felidézni a politikus életének ezt a korai szakaszát, mert így

Mert amikor 2019-ben a lemondott Theresa May helyére előbb a konzervatívok vezetőjévé, később miniszterelnökké választották, Boris Johnson új kezdetet ígért, amire a zátonyra futó brexit­tárgyalások miatt egyre nagyobb bizonytalanságban tengődő Egyesült Királyságnak mindennél nagyobb szüksége volt. Utánozhatatlan szónoki képességeivel és karizmájával Johnson el tudta hitetni a brit közvélemény nagyobb részével, hogy vele az ország győztesen jöhet ki az Európai Unió elhagyásával járó iszapbirkózásból, bár ehhez a Jeremy Corbyn vezetése alatt senyvedő Munkáspárt harmatos politikai teljesítménye is szükséges volt.

És Johnson újra megnyitotta a tárgyalásokat, és újra átvetette a megállapodástervezetet az elejétől a végéig, és tudta, hogy tele van buktatókkal az egész, és mégis úgy tett, mintha ezek a buktatók nem volnának, és sokan talán tényleg el is hitték neki, hogy a „szuverenitását” visszanyerő Egyesült Királyság győztesként állhat majd fel a tárgyalóasztaltól. És amikor a kilépés után egyszerre lett áruhiány a brit boltokban, fogyott el a kamionsofőr a szigeten, és kezdődtek zavargások Észak-­Írországban, akkor Boris Johnson talán meglepődött, de úgy tett, mintha mindez a terv része lenne, és nem is lennének problémák, mert a brexit egy jó sztori, és tulajdonképpen alig számít, hogy Johnson néha hazudott vele kapcsolatban. Sőt.

És amikor Nagy-Britanniában is tombolt a koronavírus-járvány, és britek milliói kényszerültek arra, hogy otthonuk börtönébe zárva vészeljék át a járványt, miközben a brit állam identitásának egyik fontos sarokköve, az Országos Egészségügyi Szolgálat éppen az összeomlás szélén táncolt,

és a miniszterelnök munkatársai, mert Boris és Carrie Johnson nem átlagemberek, ezért rájuk nem vonatkoznak a hétköznapi szabályok. És ki tudja, Boris talán azóta sem bánta meg ezeket a kis összejöveteleket, hiába lett belőlük hatalmas botrány, rendőri bírság, sőt kormányválság is.

És amikor Boris Johnsonnak elmondták, hogy Chris Pincher, akit a kormányfő helyettes whipnek nevezett ki, nem bír magával, ha iszik, és olyankor gátlástalanul megfogdossa az útjába kerülő férfiakat – még úgy is, hogy ők nem szeretnék –, akkor Johnson csak legyintett, és talán azt gondolta, hogy ez még belefér. Nem fért bele, és amikor ez nyilvánvalóvá vált, a miniszterelnök egyszerre csökönyös lett (miközben a Downing Street 10. falai alighanem az Iliász sorait visszhangozták), és egyszerre arra kezdett apellálni, hogy ő nem átlagember – nézzék meg a választási eredményeket –, és hogy ezt másoknak is meg kellene érteniük. Nem értették meg. A konzervatívok ennyi johnsonságot voltak hajlandók elviselni, a miniszterelnök bukása pedig olyan méltatlan lett, amilyen csak lehetett.

A párt és a kormány népszerűsége romokban hever, ami aligha meglepő, viszont nem túl biztató kilátás. A konzervatívokra a britek csak harminc százaléka szavazna, a Munkáspárt népszerűsége viszont negyven százalék körül van – anélkül, hogy a Keir Starmer vezette ellenzéki pártnak bármit is tennie kellett volna ezért.

A toryk közül többen már most egy új választás szükségességét pedzegetik, amit az új miniszterelnöknek kellene kiíratnia, mivel a Johnson vezetésével elért választási eredménnyel való további kormányzás súlyos legitimitási problémákat vetne fel. Csakhogy egy előre hozott voksolás a dolgok jelen állása szerint éppen Starmer kezébe adná a kormányrudat, amit a konzervatívok mindenképpen szeretnének elkerülni.

A toryk nyári hetei az elnökválasztásról fognak szólni. Az új választás kérdése addig mindenképpen nyitva marad, miközben a Johnson vezette kvázi ügyvivő kormány csak a napi ügyekre fog koncentrálni, fontosabb, hosszú távú hatással bíró döntéseket nem hoz.

amely – nem indokolatlanul – elveszítette a brit közvélemény egy jelentős részének bizalmát. Egy erős Munkáspárttal szemben nem lesz könnyű talpra állítani a pártot – főleg, ha az utód új választás kiíratása mellett dönt majd, és az esetleg vereséggel végződik. Ami egyszer fényes sikert hozott a toryknak, most hosszú válságba taszíthatja őket: a johnsonizmus árnyéka még sokáig a konzervatívokra vetül majd.

Nyitókép: Boris Johnson július 7-én bejelenti lemondási szándékát a Downing Street 10. előtt. Fotó: AFP / VUDI XHYMSHITI / ANADOLU AGENCY