A cél az, hogy a falu falu maradjon! – Márta István a Mandinernek

2022. július 2. 9:01
„Amikor idekerültem, akkor úgy éreztem, tetszhalott állapotban van a környék. Hogy ebből sikerült valamelyest feltámasztani, talán nekem is köszönhető, de főleg a helyieknek.” Részleges zeneszerző, színházigazgató, fesztiválszervező és falumentor, aki a Művészetek völgyével megmutatta, hogyan lehet tíz napon át lelassulva felpörögni. Nagyinterjúnk Márta Istvánnal!

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

 

Mit jelent az, hogy „részleges” zeneszerző?

Tanult mesterségem a zeneszerzés, csak aztán alaposan bekavart a színház meg a fesztiválozás világa. Ezek a látszat ellenére nagyon is rokon tevékenységek. Egy partitúrát megírni majdnem ugyanolyan, mint megszervezni egy fesztivált vagy egy színházi évadot, csak az egyiknél hangokkal, a többinél emberekkel, színészekkel, helyszínekkel kell „komponálni”. Csak akkor írok zenét, ha mással nem tudom kifejezni a gondolataimat, érzéseimet. Nem a pénz és a megrendelés számít, na innen a „részlegesség”.

Mi kell ahhoz, hogy valaki mindkét értelemben jó komponista legyen?

Nyitottság, tolerancia, kíváncsiság minden újra. Annak idején például, amikor a konziba, aztán a Zeneakadémiára jártam, a dzsesszt még csak megtűrték ezeken a helyeken, de az akkor már izgalmas beatzene inkább a tiltott kategóriába tartozott. A professzoraink óvtak ezektől a szerintük alantas műfajoktól, de ahelyett, hogy hallgattam volna rájuk, természetesen rögtön alapítottam egy beat­zenekart. Később a színházzal ugyanígy történt. Szkárosi Endrével és Szikora Jánossal Brobo néven létrehoztunk egy amatőr társulatot. Szenvedélyes és kegyetlen előadásokat tartottunk. Nagyrészt lengyel mintákat vettünk alapul, 
a lengyeleknél ugyanis a hetvenes években fantasztikus, a miénknél jóval szabadabb és kísérletezőbb kulturális élet volt. Rengeteget jártam ki stoppal, megtanultam kicsit a nyelvet, egy időben több lengyel barátom volt, mint magyar. Már az első „nekiindulás” is életre szólóra sikeredett. Vonattal mentünk egy barátommal, Krakkóig szólt a jegyünk.

Rögtön a csehszlovák határnál, a hidasnémeti határátkelőnél lekapcsoltak bennünket, mégpedig a hosszú hajunk miatt.

Az állomáson ott ült egy fodrász, csattogtatta az ollóját, végül a hat órával később induló járattal jutottunk el – immár rövid hajjal – Lengyelországba. Ez a jelenet ma viccesnek hangzik, de nagyon belém égett: bármerre járok a világban, igen zavart leszek a meglévő, de a már eltörölt határoknál is.

Fotó: Ficsor Márton

A Kapolcsi Fazekas Műhely falán lóg egy régi fekete-fehér fotó: édesapja, édesanyja jelmezben, falusi színjátszóként. Otthon is pártolták a művészéletet?

Szándékosan nem tereltek semmi felé. Apám magyar–történelem szakos tanár volt, anyám egy ideig háztartás­beli, aztán fogorvosi asszisztens, mindketten a Kiskunságból származtak. A véletlenek sorozatát, amelyek aztán később is mindig éppen jókor a jó irányba fordították az életemet, a dédnagyanyám indította el. Ő egy földpadlós házban lakó parasztasszony volt, és a végrendeletében azt kérte, hogy a szüleim a rájuk hagyott kis pénzből vegyenek nekem egy zongorát. Derült égből villámcsapás volt, máig sem érti senki a családban, hogyan juthatott éppen ez az eszébe, pláne, hogy egyetlen zenész felmenőnk sem volt.

De mivel a végrendelet szent dolog, apámék a negyven négyzetméteres lakásunkba kénytelenek voltak beállítani a hangszert.

Majd, és ez is egy újabb sorsszerű véletlen volt, apám a tíz percre lévő svábhegyi suli helyett valamiért a Lorántffy Zenei Általános Iskolába íratott. Ezt ugye Kodály Zoltán alapította, akivel többször találkoztunk is, mert Sosztakovicstól Brittenig oda hozták a külföldi zeneszerzőket megmutatni, hogyan működik a Kodály-módszer a gyakorlatban. Az osztályunkat, amelyben például Gryllus Vili is az osztálytársam volt, a kóruséneklés tartotta össze, amit mindenki imádott. Kivéve engem… Nem szerettem zongorán gyakorolni se. Vagyis ez így nem igaz, a kötelezőket nem szerettem, helyette folyton improvizáltam azok stílusában. Járt hozzánk egy srác, a ma már szintén zeneszerző Sugár Miklós, akinek a papája, Sugár Rezső a konziban tanított. Hozzá vitt el apám, ő pedig a stílusgyakorlataim meghallgatása után tehetségesnek nyilvánított, és biztatott, hogy jelentkezzem hozzájuk. Onnan kerültem aztán a Zeneakadémiára.

Elég egyenes útnak tűnik.

Leszámítva az örökös devianciáimat. A konziban – elsős zeneszerző-növendékként – rögtön megbuktam. A tanárom azt mondta: „Maga vagy egyes, vagy ötös.” Kénytelen voltam „megjavulni”… Egészen a Zeneakadémia harmadik évéig nem volt velem olyan nagy baj.

Miért, akkor mi történt?

A harmadik év felénél kirúgtak.

Mi volt a bűne?

Vettem az Ecserin három harangot, és ezekre, valamint egy brácsára megírtam a féléves elektronikus zenei vizsgadarabomat. Mentem be nagy büszkén, ült velem szemben nyolc Kossuth-díj, az egyik felháborodva kérdezte, hogy mi ez. Mondtam, hogy ez a kompozícióm. Utóvizsgára köteleztek. Ugyanezt a darabot vittem, persze azonnal kipenderítettek, pedagógiai céllal, hisz tehetségesnek tartottak. Boldog voltam, hogy végre szabad vagyok, csavaroghatok, stop­polhatok kedvemre.

Olyanok, hogy papír meg végzettség, abszolút nem érdekeltek,

Kerouac meg a beatköltők voltak a példaképeim.

Fotó: Ficsor Márton

Hogyan sikerült végül mégis lediplomáznia?

Ahogy megszűnt a hallgatói státuszom, rögtön megjött a behívóm. Erre senki nem számított. Valahogy vissza is vettek azzal a kitétellel, hogy osztályt ismételek. Így csak egy hónapra kellett bevonulnom, majd október helyett novemberben jelentem meg újra a főiskolán. Kérdezték, hol voltam egy hónapig, én meg mondtam, hogy hát hol lettem volna: a Zeneakadémián. Csak éppen nem a budapestin, hanem a varsóin, az elektronikus zenei tanszéken. Na ilyenek voltak mindig az én „egyenes” útjaim. Egyébként a végén jeles eredménnyel diplomáztam.

A beatzenész a Budai Táncklubban a hetvenes években <br> Fotó: Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet / Váraljai Szandra

Szolid lázadóként sosem gyűlt meg a baja a rendszerrel?

A Zeneakadémia abszolút apolitikus intézmény volt, a fiataloknak, legalábbis az én időmben, másról sem szólt ott az életük, mint az állandó gyakorlásról vagy a kottafejek rovásáról. Akadtak kommunista tanárok, jók, rosszabbak, volt marxista zeneesztétikai kurzus is, meg politikai gazdaságtan, de nemigen foglalkoztunk velük. A március 15-e más volt. Szinte egyedüliként a főiskolán kokárdát tűztem ki, és mentem tüntetni. Néha megkergettek, egy kis gumibot is volt. A Fiatal Művészek Klubjában tudtuk, hogy megfigyeltek vagyunk, de ezzel nem törődtünk, hanem tettük a dolgunkat. Amikor aztán belekeveredtem az amatőr színházi világba, akkor sem voltak a társulataink annyira fontosak vagy izgalmasak, hogy üldözzenek, pláne hogy betiltsanak minket. Mindenféle kerületi művelődési házakba kéredzkedtünk be, ott próbálhattunk általában egészen április 4-éig, és amikor kiderült, hogy semmiféle értékelhető szavalatot nem tudunk bemutatni az ünnep tiszteletére, már mehettünk is tovább egy újabb helyre. A szamizdat Beszélőt szintén lelkesen terjesztettem, de abból sem lett soha semmi bajom. Emlékszem, ugye ez már a nyolcvanas években volt, elhoztam Kapolcsra is. Kéjes örömmel nyomtam a volt járási párttitkár kezébe, aki kicsavarodva egyszerre fordult el és mélyedt bele a stencilezett oldalakba. 1988-ban aztán segélykoncertet szerveztem az erdélyi menekültek javára a Közgázon, ami után azonnal kitiltottak Romániából. 1989. december 27-én viszont már útlevél-ellenőrzés nélkül vihettük a kapolcsi segélyszállítmányt. Könnyeztem a határon.

A kapolcsi házukat már a feleségével vették 1983-ban. Hogyan esett a választásuk éppen erre az akkor még finoman szólva sem divatos vidékre?

Egy újabb véletlennek köszönhetően. A keszthelyi Helikoni ünnepségekre mentem zsűrizni, Éva is velem volt, és úgy döntöttem, hogy nem a szokásos útvonalon, hanem a számomra addig ismeretlen Veszprém–Tapolca útvonalon autózom végig a piros Zsigulimmal Kővágóörsig, ahol a barátaim, köztük Cseh Tamás és Kardos Ferenc vártak. És mivel egész életemben élővízőrült voltam,

és láttam, hogy itt egy pisztrángos patak csobog, a partján meg romos vízimalmok állnak,

útközben megálltam előbb Pulánál, majd Kapolcson. Akkoriban már érlelődött bennünk Évával, hogy veszünk egy házat vidéken, egy kiskunsági tanyában gondolkodtunk. Kapolcson viszont találkoztunk egy házaspárral, megtudtuk tőlük, hogy malom ugyan nincs eladó, egy ház éppen megüresedett. A következő héten újra eljöttünk, konstatáltuk, hogy az nem is ház, inkább rom, mégis megvásároltuk. Öt éven át építkeztünk folyamatosan, mert nem volt se faanyag, se szakember, se telefon. Végül csak kész lett. Sok kocsmai berúgásba és sakkpartiba került.

Fotó: Ficsor Márton

A víznek később még fontosabb szerepe lett nemcsak az ön, hanem Kapolcs életében is.

Igen. Ha 1987 nyarán nem szárad ki a patakmeder, akkor nincs Művészetek völgye, és nincs Márta István mint fesztiválszervező sem. Kérdeztem a helyi öregeket, mi lehet az oka a vízhiánynak, ők meg mondták, hogy a bauxitbányászat, és mert feljebb, Pulánál kialakítottak egy halivadék-nevelő tavat. Azaz júliusban teljesen szabálytalanul elzárták a vizet. Nyilván arra gondoltak, hogy ha a vízimalmok pusztulása, államosítása ellen sem ágált évtizedek óta senki, akkor ez ellen sem fog. Csak azzal nem számoltak, hogy közben félig idetelepült ez a bolondos pesti, aki mindezt nem hagyja annyiban. Mivel Kapolcs a Balaton-felvidéki
Nemzeti Parkhoz tartozik, elmentem előbb az ottani illetékeshez Badacsonytördemicre, aztán Monostorapátiba a közös községi tanács elnökéhez, de mindketten csak széttárták a karjukat. Végül felhívtam a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetőjét, Kaliczka elvtársat, és nekiszegeztem a kérdést: miért nincs víz a patakban? Ő meg erre: „Maga egy senki, és egyáltalán, mit képzel, hogy csak úgy érdeklődik?” Na, ez igen rossz és következményekkel teli válasz volt.

Kinőtt belőle a csak azért is?

Valami olyasmi. Arra jutottam, hogy

rendben, ha én senki vagyok, akkor megalakítjuk a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet.

Szóltam a faluban az öregeknek, kérdezték: „Mi ez, Pista, egy új párt?” Én meg, hogy nem tudom, de mivel jogi személy leszünk, Kaliczka elvtársnak hivatalból foglalkoznia kell a kérvényeinkkel.

Fotó: Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet / Váraljai Szandra

És hogy lett mindebből Művészetek völgye?

Ha már benne volt az egyesület nevében a kulturális jelző is, kitaláltuk, hogy a nyáron szervezünk egy bulit magunknak a falu lakóival együtt. Ez lett az első Kapolcsi művészeti napok 1989-ben. Szerveztünk templomi koncerteket, kiállítást, a rendezvény legnagyobb durranása pedig Az özvegy Karnyóné és az két szeleburdiak című, négyszer eljátszott előadás volt. Akkoriban már a Nemzeti Színház zenei igazgatója voltam, és a barátaimat kértem meg rá, hogy hozzunk össze egy előadást a faluban. Csiszár Imre rendezte, mások mellett Berek Kati, Kubik Anna, Nemcsák Károly, Bregyán Péter voltak a szereplők, a statiszták 
meg a kapolcsi gyerekek. A helyiek persze odavoltak az örömtől, hogy a művész urak és hölgyek csak úgy mászkálnak köztük a faluban, el lehet beszélgetni velük, sőt a házaikban laknak. Nemcsák Karcsi a Szomszédok miatt akkoriban óriási sztár volt, a szállást adó nénike kiásatta vele gyorsan a víz­óraaknát, cserébe télen küldte neki az almát Pestre. Ennek a rendhagyó nyári rendezvénynek hamar híre ment, az akkor egyeduralkodó Magyar Televízió és a Magyar Rádió is eljött a helyszínre forgatni, tudósítani. Híressé vált Kapolcs, de magam sem tudtam, hogy meg akarom-e ismételni ezt az egészet – egészen addig, amíg ugyanaz év őszén egy nénike megkérdezte, lesz-e jövőre is ilyen szép templomi koncert. Na, akkor rögtön beindult a fantáziám, és a kilencvenes évek közepére megszületett a Művészetek völgye, amelybe először két, majd négy közeli települést is bevontunk.

A templomkoncertek külön is olyan népszerűek lettek, hogy a legnagyobb sztárok, mások mellett Kocsis Zoltán jártak Kapolcsra nyaranta koncertezni.

Annyi hrabalos, beckettes, ionescós abszurd történetem van, hogy ha száz évig ülünk itt, akkor sem lehet elmesélni. Az egyik legszebb talán az volt, amikor valahogy eszembe jutott a francia Erik Satie 1884-ben írt Vexations című zongoraműve. Ez egy nagyon egyszerű, néhány akkordból álló mű, a nehézség csak annyi, hogy ezt pontosan 840-szer kell egymás után eljátszani egy vagy több zongoristának úgy, hogy közben egy pillanatra sem szakadhat meg a zene. Onnan tudtam a létezéséről, hogy korábban a Fiatal Művészek Klubjában Kocsisék egyszer már próbálták megcsinálni, de néhány órát bírtak csak. A nyolcvanas évek közepén az Almássy téren négy zongoristával és négy számlálóval viszont már sikerült előadnunk a darabot. Ezek után szóltam Sanyi papunknak, aki a völgyplébános, és aki évtizedeken át az egyik legnagyobb segítőnk volt, hogy műsorra vennénk a vigántpetendi templomban is ezt a huszonnégy órás kompozíciót. Ő rögtön zöld utat adott, mondván, ez is egyfajta meditáció, így abszolút odavaló. Hívtunk zeneakadémistákat, akik becsülettel teljesítették a feladatot.

Volt, aki végig is hallgatta?

Igen, egy petendi apáca néni, aki megkérdezte, hogy mikor lesz az ismétlés. Az ilyen pillanatok felejthetetlenek. Érdekes érzés az is,

amikor eléd tolnak egy kisbabát Taliándörögdön, hogy szeretnék bemutatni, Kovács Előd Kapolcs a neve.

A völgyben fogant, a szülei mindig jöttek vele, sokat ültek együtt a templomi koncerteken. Ez az egykori kisfiú pedig jelenleg Versailles-ban tanul barokk fuvola és zenetudományi szakon. Vashegyi György Orfeo Zenekarával szokott fellépni, amikor látom a nevét a plakátokon, mindig büszke vagyok.

Cseh Tamással a Kapolcsi művészeti napokon a Banyatanyában 1994-ben <br> Fotó: Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet / Váraljai Szandra

A Művészetek völgye aztán sajátos evolúciót járt be, 2007-ben volt a csúcs, amikor tíz nap alatt több mint negyedmillió látogató vett részt több mint kétezer programon. Akkor nem ijedt meg kicsit, hogy túlnövi önmagát, és pont az a fajta nyitottsága, természetessége, bája veszik el, ami miatt olyan hamar népszerű lett?

Az az év egy csoda volt. Akkor értettem meg, miért nem pusztult el a magyar nemzet a tatárjárás vagy a törökdúlás alatt. Mert a helyiek ezt az egészet valahogy természetesen tudták kezelni. Én már a negyvenezres látogatószámnál megmondtam, hogy akármi lesz is a jövőben, sem a jönni akaró művészeket, fellépőket, sem a közönséget nem tilthatom ki, ez nem a Sziget, a falvakat amúgy sem lehet körbekeríteni. És akármekkorára duzzadt is a tömeg, érdekes módon itt soha nem volt nagyobb balhé vagy baleset. Mert olyan emberszabású volt az egész,

mindenki kicsit lelassult, és a jobbik arcát vette elő a völgyben.

Ennek fényében különösen érdekes, hogy egy évre rá már csak egy Bűvészetek völgyét tudott megszervezni, nagyon kevés támogatásból. Ezután egy esztendő kimaradt, majd 2010-ben új szisztéma szerint kezdtek működni. Hogyan sikerült új életre kelteni a történetet?

A völgyben mindig párt- és politikamentesek voltunk. Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor a 2010-es kormányváltás után csörgött a telefonom. Szőcs Géza kulturális államtitkár hívott – akit régebbről ismertem –, hogy „Pista, a Művészetek völgye még egyszer nem maradhat el, segítek pénzt szerezni”. Én pedig tudomásul vettem, hogy addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Ezért újra három falura korlátoztam a fesztivált, a nagyszínpadokat megszüntettem, és bevezettem az udvaros szisztémát. Ez azt jelentette, hogy egy-egy együttes, művész a rendezvény egész idejére odaköltözött, és kvázi vendégül látta a közönséget a szálláshelye udvarában. Így született meg a Kaláka versudvar, a Palya udvar – Palya Beát rögtön ki is neveztem a művészetek hölgyének. Ezt 2015-ig csináltam. Akkor megszűnt a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet százszázalékos tulajdonjoga, azóta a Művészetek völgye már nem a kezdeti úton jár. Persze megváltozott közben a világ is, az a fajta életforma, a kapolcsozás, amelynek a lényege szervezői oldalról is a spontaneitás, a lazaság, a mérhetetlen mennyiségű röhögés és ötlet volt, na és a szabadság, már nem a fő csapás.

A kornak megfelelő, erőteljesen kommunikált, gazdasági érdekek vezette „kapolcssoundos” rendezvény lett belőle,

persze profi lebonyolításban. A valahai mesebeli kisgömböc „branddé” hízott.

Fotó: Ficsor Márton

Viszont mintául szolgáltak számos más fesztiválnak, amely alulról jövő szerveződésként teremtett saját hagyományt, többek között a baranyai Ördögkatlan vagy a délvidéki Dombos Fest, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Igen, és erre büszke is vagyok. Rengetegen megkerestek, hogy ők is szeretnének egy Kapolcsot csinálni. Erre mindig azt válaszoltam, hogy azt nem lehet, mert a Művészetek völgye megszületéséhez éppen ezek az emberek, ez a domborzat, történelem kellett, de nagyon szívesen elmegyek hozzájuk, és adok tanácsot. Ilyenkor elmondtam: a legfontosabb az, hogy a helyiek is akarják, különben csak utálkozás, irigység és feszültség lesz. A második legfontosabb pedig közösen kitalálni, hogy ki legyen a célközönség. Ez nehéz kérdés, mert nálunk ilyen soha nem volt, nullától százévesig mindig mindenki otthon érezhette magát – látogatóként és fellépőként is. Utóbbira van egy nagyon jó sztorim. Egyszer levelet kaptam Pándról, a nyugdíjas asszonyok színjátszó körének szintén nyugdíjas, egykor óvó néni vezetőjétől. Azt írta, hogy szívesen előadnák nálunk Szigligeti Ede A csikós című színművét, ugyan nézzem már meg, mert anélkül nem mernek idejönni. Elmentem, és tudtam, hogy telitalálat lesz: a legfiatalabb asszony 72, a legidősebb 84 éves volt, a fiatalokra írt és a férfiszerepeket is ők játszották, ők varrták a jelmezeket, készítették a díszletet. Helyes volt a megérzésem, a nézőtéren a pesti értelmiség – Jancsó Miklós is ott ült – sikongatott a gyönyörtől. Kár, hogy az ilyen nénik lassan eltűnnek. Ahogyan elég borúlátó vagyok azzal kapcsolatban is, hogy a magánéletben különböző nézeteket valló magyar művészeknek, színészeknek lesz-e még valaha kedvük legalább néhány napig együtt lenni, dumálni, közösen gondolkodni egy produkció, ügy érdekében – a Művészetek völgye fénykorában ez magától értetődött.

Akar még ezzel foglalkozni?

Nem. De attól még fáj. A fél életemet a színházra tettem fel, Magyarország szinte összes teátrumában dolgoztam mint zene­szerző vagy zenei vezető, tizenöt évig voltam az Új Színház igazgatója. A most egymásnak feszülők egy része szereplője volt az életemnek, és én is szereplője voltam az ő életüknek. Amikor 2020-ban elvállaltam a Pécsi országos színházi találkozó ügyvezetését akkor is az a szándék vezérelt, hátha legalább néhány kegyelmi pillanatra béke teremtődhet a szakmában – sajnos ez már csak a a koronavírus-járvány miatt sem jöhetett össze.

Egy biztos, a barátaimat, üljenek bármelyik színházban, és legyenek bárkik, megtagadni soha semmilyen módon nem fogom.

2018 óta új feladata van, önkormányzati képviselő Kapolcson. A megválasztása gesztus a helyiektől, amiért bekapcsolta a falut az országos vérkeringésbe?

Nem tudom. Az biztos, hogy semmit nem tettem érte, nem raktam ki plakátokat, és nem jártam kampányautóval az utcákat. Akik még élnek a régiek közül, és a betelepülők egy része is jól ismer, és mivel soha nem vertem át őket, bíznak bennem. Ez a bizalom nem is feltétlenül a valahai fesztiválalapítónak, szervezőnek vagy „patakőrnek” szól. Mert szép dolog a kultúra és a művészet, de egy falu mindig racionálisan gondolkodik, azt nézi, hogy rövidebb-hosszabb távon mi a haszna. Hogy Kapolcsra milyen hatással volt az én jelenlétem, jó dolgot csináltam-e vagy rosszat, annak negyven-ötven év múlva lesz csak mérhető eredménye. Egyet tudok, hogy amikor idekerültem, akkor úgy éreztem, tetszhalott állapotban van a környék, mintha megint a moldvai csángóknál, ahol a hetvenes években népdalokat gyűjtöttem, vagy a baranyai Gyűrűfűn lettem volna. Hogy ebből sikerült valamelyest feltámasztani, talán nekem is köszönhető, de főleg a helyieknek. Ha csak azt nézem, hogy az udvarok, a kőből épített házak jó része megmaradt, a tetőkön nem cserélték le a hódfarkú cserepeket olcsó hullámpalára, az is nagy eredmény.

Nem hiszek a mindenáron való urbanizációban, a cél, hogy a falu falu maradjon,

szelíd turizmussal megtámogatva. És megtartsa a karakterét, az arcát. Ezért is vezetem a helyi értéktárat. Ennek jegyében jövőre egy új rendezvénysorozatot szervezek – egyfajta patakművészeti kulturális őrséget. A Veszprém–Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa program keretében az Eger-víz mentén, Nagyvázsonytól Szigligetig lesznek egy-egy napos – a vízhez kapcsolódó – programok, civil szervezetek, négy helyi értéktár és három iskola közreműködésével. Ha azt mondtam, hogy a fél életemet a színházra, a zenére, a közösségek formálására tettem fel, akkor a másik felét meg arra, hogy az ilyen vizes élőhelyeket is mentsem a pusztulástól – a magam módján.

Márta István
Budapesten született 1952. június 14-én. Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, színházi szakember, a Művészetek völgye alapítója, a Magyar Fesztivál Szövetség egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. 1975-ben végzett a Liszt Ferenc Zene­művészeti Főiskolán zeneszerzés szakon. Konzervatóriumi és főiskolás évei alatt több amatőr és professzionális színházban dolgozott. A hetvenes-nyolcvanas években években moldvai népzenei gyűjtőútja mellett happeningeket, performanszokat és kortárs zenei fesztiválokat szervezett. Közreműködőként és zeneszerzőként tagja volt a 180-as Csoportnak, és mint csembalista tagja a historikus zenét játszó Mandel Quartetnek. Zenei vezetője volt a Veszprémi Petőfi, a Nemzeti és az Új Színháznak, utóbbit igazgatta is 1998 és 2012 közt. 1989-ben útjára indította a Művészetek völgyét, 2016-ban életre hívta a Bőköz fesztivált, 2017-től igazgatja a tehetségkutató és -fejlesztő tábor, családi fesztivál Kapolcska programot. 2018-tól a kapolcsi önkormányzat képviselő-testületének tagja. Felesége Szurdi Éva keramikusművész. Két lánya, három unokája van.

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 20 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Városi vagyok, de masszív falusi kötődésem van. Kb 25 évvel ezelőtt döbbentem láttam, hogy az Alföldi kis faluba szombatonként teherautó hozta a zöldséget és a gyümölcsöt. Sorban álltak a vásárlók........

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés