A konzervatív jelző nem a maroknyi nyünnyögő „csalódottfideszes” monopóliuma – Békés Márton a Mandinernek

2022. június 19. 11:14
Már várom a politikai sírjukból kikelő zombikonzervatívokat, például ha jól látom, a „vidéki-keresztény-konzervatív-hét-gyermekes” Márki-Zay is mozog még – mondja a történész, akit az M5-ön futó Kommentár Klub évadzáró adásához kapcsolódóan a hazánkban létrejött konzervatív reneszánszról, az Orbán-korszakot értelmező fontos könyvekről, valamint a Körösényi-beszédről is kérdeztünk.

A Kommentár Klub évadzáró adásának címe szerint „konzervatív reneszánsz” van Magyarországon. Milyen értelemben?

El vagyunk kényeztetve, ugyanis három szempontból is beszélhetünk konzervatív reneszánszról idehaza, amelyek ráadásul felerősítik egymás hatását. Először is politikai szempontból jobboldali konjunktúra érvényesül, mégpedig jó másfél évtizede: a Fidesz 2006 ősze óta minden országos választást megnyert – összesen négy parlamentit, ugyanennyi önkormányzatit, három-három európai parlamenti választást és népszavazást. Legutóbb aratta sorrendben a negyedik, ráadásul minden eddiginél nagyobb arányú törvényhozási felhatalmazással végződő kétharmados győzelmét.

Másodszor értékrendi értelemben hagyománypárti fordulatról beszélhetünk, rögtön két okból is: egyfelől azért, mert 3 millió ember szavazott a jobboldalra és ennél is jóval többen osztották a kormánypártok üzeneteit a gyermekvédelmi népszavazáson; másfelől, mert a legutóbbi adatok szerint nálunk

a házasodási kedv az EU-s átlag duplája, illetve a megkérdezettek 55-60 százaléka tartja magát jobboldalinak, amely szintén uniós rekord.

Harmadszor pedig a hazai szellemi életben egyértelmű a nemzeti-konzervatív kultúrfölény – folyóiratok, könyvek, tévéműsorok, intézetek, képzések –, így nem csoda, ha Kiss Viktor baloldali politológus ezt az irányt nevezi meg Magyarországon „domináns ideológiának”. Soha rosszabbat tehát!

Körösényi András a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott beszédében – egyszerűen szólva – kijelentette, hogy a kormányoldal, illetve a kormányközeli jobboldal nem konzervatív. Ez a beszéd – írott formában – később a Válasz Online-on is megjelent. Mit gondol erről a megszólalásról? Vannak benne megszívlelendő kritikák?

A konferencia, amelyet az egyetemen működő Molnár Tamás Kutatóintézet, illetve annak vezetője, Molnár Attila Károly szervezett, címe szerint a következő volt: Magyar konzervatívok sikeres 30 év után. Ez már önmagában is jelzi, hogy a „konzervatív” jelző nem a maroknyi nyünnyögő „csalódottfideszes” monopóliuma, hanem széles körben társadalmasodott, tartalma kellően sokszínű lett, ráadásul a legkevésbé sem valamiféle „konzervativizmus-bajnokság” tárgya, ahogy ezt Megadja Gábor is elmondta. A konferencia legelején egyébként négyen beszéltünk, a sorrend így nézett ki: Békés Márton, Megadja Gábor, Szilvay Gergely, Körösényi András. Mi mindhárman erre az alkalomra írtunk előadást, amelyek egyike se doktrinális kinyilatkoztatás volt. Körösényi András az MTA doktora, egyetemi tanár, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének kutatóprofesszora – ő szerintem nem engedhette volna meg magának, hogy egy

három évvel ezelőtti, online már publikált, ráadásul társszerzős szövege variációját olvassa fel, csúszkálva a tudományos megfogalmazás és a kommentszekció szintje között.

De azt se, hogy ezt követően érdemben nem válaszol a feltett kérdésekre, és már az első kávészünet alatt lelép, meg se hallgatva az egész napos konferenciafolyamot. Sőt, ezek után elzárkózik a nyílt vitától, noha ezt egy folyóirat lehetővé tette volna. Végül pedig változtatás nélkül leközli a szöveget… Csalódást keltő.

Annak persze irigység nélkül örültem, hogy a beszéd publikálása egy napra életet lehelt az egyszer már kimúlt Heti Válaszba.

Korábban a keresztény jelzőt igyekeztek „elkobozni” a hazai jobboldaltól, mostanában a konzervatívizmusát vitatják. Mire mennek ki pontosan ezek az elméleti – avagy nyelvi – „játszmá(záso)k”?

Megadja is erről beszélt: mindennek semmi, de semmi értelme nincs. Unalmas, fárasztó, hatástalan, érdektelen. Kezd a dolog kissé a szexuális identitások mozaikszavaira hasonlítani, jönnek is a magukat konzervatívnak tartó transzkonzervatív újságírók, akiknek a lapja tele van a nemzeti kormány bírálatával.

Már várom a politikai sírjukból kikelő zombikonzervatívokat, például ha jól látom, a „vidéki-keresztény-konzervatív-hét-gyermekes” Márki-Zay is mozog még.

De a viccet félretéve: Magyarországon a jobboldal az elmúlt 32 évben a perifériáról – nem a szélről! – a politikai centrumba került, az elmúlt 12 évben pedig létrejöttek egy konzervatív korszak intézményi-intellektuális feltételei. Mindez egy olyan történelmi periódus megnyitását jelenti, ahol az alapvető értékek – Isten, haza, család, munka, otthon, biztonság –  forradalmi erővel térnek vissza. Ez tehát egy konzervatív forradalom. Aki ellenzi, legfeljebb lábjegyzet lesz abban a könyvben, aminek a fejezetei most íródnak. Erről a régi Szaknévsor-szlogen jut eszembe: „Aki kimarad, lemarad.”

Érdekli még egyáltalán az embereket, hogy ki konzervatív vagy szocialista, jobboldali vagy baloldali?

Az emberek, azaz a választók, a nép, reális kérdésekkel foglalkozik; nem véletlen, hogy rájuk bízzák a választások eldöntését, és nem a kutatóprofesszorokra. Amint William F. Buckley egyszer meg is találta jegyezni:

Inkább kormányozzon a bostoni telefonkönyv első kétezer neve, mint a Harvard tanszékvezetői.

Ezt nevezik lefitymálóan populizmusnak, szerintem meg ez a demokratikus hozzáállás meghatározása. A Tiszta Konzervativizmus és az Igazi Jobboldaliság keresgélése helyett egyébként is azt javaslom, hogy hallgassunk Galló Bélára, és építsük fel együtt a „szellemi együttműködés rendszerét”, amely a 21. század geopolitikai, gazdasági és kulturális kérdéseire keresi a magyar válaszokat. Ezek között a válaszok között mindenfélék lesznek: klasszikus liberálisok, régimódi szocdemek és régi vágású kereszténydemokraták, nemzeti-konzervatívok és jobboldali szuverenisták is, a kérdés az, hogy a tengely, amely körül elhelyezkednek, micsoda.

Jelenleg ez a tengely, vagyis a közép közepe nem más, mint a nemzeti érdek.

Már Bethlen István is megmondta, hogy „a konzervativizmus nem pártprogram, hanem módszer”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az „igazikonzervatív” Pálinkás József a baloldali (!) előválasztáson való induláshoz szükséges 20 ezer aláírást se tudta összegyűjteni, Orbán Viktorra pedig 3 millió 60 ezren szavaztak. Jól van ez így: a végén mindenki hazatalál. 

A baloldalon eddig mindenféle bonyolult kifejezések és fogalmak – például „hibrid rezsim”, „kompetitív autoriter rendszer” –, illetve ezekhez kapcsolódó összetett elméletek gyártása révén, egyfajta „teremtő projektálással” kísérletezve igyekeztek megközelíteni – vagy legalább az érdeklődők elől „kreatívan elfedni” – az Orbán-féle politikai sikertörténetet; most viszont, a negyedik kétharmadot követően mintha őszintén elbizonytalanodtak volna. Például elkezdték olvasni és értelmezni azokat a műveket, amelyek – direkt vagy indirekt módon – erről a korszakról szólnak. Mi történt? Megfogadták Orbán Viktor intelmét, mely szerint „mindennap olvassunk”, mert a „bonyolult dolgok átadására és megértésére a könyveknél eddig nem találtak ki jobb dolgot”?

Semmit nem fogadnak meg abból, amit Orbán Viktor mond, reggel 8-kor sem hajlandóak jó reggelttel köszönni, ha ő épp azt találja mondani a Kossuth Rádióban. A hazai ellenzék az első ciklusban politikailag maradt le, a második négy évben társadalmi értelemben kezdett lemaradni,

a harmadik kormányzati szakasz idején viszont a válságuk ismeretelméletivé nőtt.

Mire gondolok? Szun-ce szerint „ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe”, ha viszont „sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket”. Ehhez jön a belpolitikában egy harmadik szempont: az ország és népének ismerete, sőt továbbmegyek: szeretete.

Ellenzéki oldalon nem ismerik önmagukat, így nincs is ideológiájuk, de nem ismerik az ellenfél gondolkodását se, legfeljebb démonizálják azt, ezzel újabb megismerési lehetőségtől fosztva meg önmagukat, végezetül nem kíváncsiak a választókra, így őket sem ismerik. Persze ha összeadódik Karácsony Gergely kozmikus méretű gyávasága, Gyurcsány Ferenc jól ismert gátlástalansága, Fekete-Győr András alulbecsülhetetlen intellektuális képessége és a balliberális értelmiség híresen csalhatatlan politikai ösztöne, akkor mindig ez lesz az eredmény. Remélem, ezt a kísérletet még sokszor megismétlik. 

A „magyar modellről” szóló – vagy annak megértéséhez így-úgy kulcsot adó – könyvek közül melyeket tartja igazán fontosnak, kellően mélynek? A legnagyobb figyelmet talán Tilo Schabert műve, a Boston Politics kapta az elmúlt hónapokban.

Schabert műve nem a magyar modellről szól, hanem minden kreatív politikai fejedelem működésmódjáról: Kevin White bostoni polgármesterről éppen úgy, mint Reaganről és Mitterandról, vagy De Gaulle-ról és Kohl kancellárról. Ennyiben persze Orbán Viktorról vagy Mátyás királyról is szól.

Erről a logikáról írt Machiavelli is, félezer évvel később pedig Schabert – a könyv tehát egy modern királytükör.

Amik benne foglaltatnak, azok mintázatok, amik rendre érvényesülnek a politikában, mint a pohár, amely mindenütt egy hosszúkás, felül nyitott, alul zárt, vízhatlan forma, de hogy az rézkupa, bádogbögre, pezsgőspohár vagy cserépcsupor, az már időtől-tértől függ. Ha tartja a folyadékot, megáll az asztalon és a felső részéből inni lehet: működik. 

Bő egy éve fut az M5-ön a Kommentár Klub, a Kommentár folyóirat televíziós kísérőműsora. Mit gondol, hogyan teljesít eddig a sorozat? 

A Kommentár folyóirat és az M5 csatorna közötti együttműködésből a lap rengeteget profitál, már csak az előfizetők számának megugrása miatt is, és úgy látom, hogy az MTVA-nak is érdemes fenntartania az adásfolyamot. A műsorvezető, Horváth Szilárd és a műsort szerkesztők, valamint a lap szerzői és barátai között élénk szellemi kapcsolat alakult ki. Kommentár-kör, Kommentár Klub. A televíziós sugárzással, Médiaklikk-tartalommal, YouTube- és Facebook-videókkal együtt hetente több tízezer embert érünk el. Ez hatalmas eredmény, ami ráadásul önmagán is túlmutat,

hiszen az Ez itt a kérdéssel párban működve a Kommentár Klub új, izgalmas formában hozta vissza a késő esti beszélgetős műsor műfaját, ami igencsak ráfért a hazai televíziózásra.

Ezek a műsorok képesek tematizálni, diskurzus szerveződik köréjük, napokkal később is szó van a tartalmukról. Ennél jobb dolog aligha történhet a képernyőn.  

Milyen könyveket ajánlana a nyárra? 

A tavalyi könyvét után írtam egy cikket Szürkeállománycsere címmel; ebben azt állítottam, hogy a baloldal szellemileg kimerült, a jobboldal pedig kulturális trendváltásban van – az idei nyár könyvtermésén végignézve úgy tűnik, ez a folyamat folytatódott. Sok könyv megjelenését vártam, köztük Schmidt Mária beszédes és bátor, Korszakhatáron című esszégyűjteményét, aztán Helmut Schelsky legendás, A munkát mások végzik el című könyvét és Csejtei Dezső két kötetét, melyek közül az egyik egy Dávila-kommentár, a másik egy Donoso Cortés-fordítás. Ebbe a sorba illeszkedik a feleségem könyve is, A közösségi média önimádó embere, ami úttörő vállalkozás a technológiai emberkép közösségelvű korrekciójára. Májusban-júniusban szinte egy időben jelent meg két Molnár Tamás-kötet, a XXI. Század Intézetnél az Európa zárójelben, az MMA jóvoltából pedig az Amerikanológia – szerzőjük

mindkettőt 1989–90-ben írta, és hát egybeolvasva őket aktuálisabbak, mint megírásuk idején voltak…

Az előbb már volt szó róla, hogy Tilo Schaberttől megjelent a Boston Politics, ami valóban eseményszámba megy köreinkben. Balról egyedül az Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság című kötetet ajánlanám, ám azt is csak azért, mert közli Kiss Viktor értékes tanulmányát.

(Nyitókép: Kékesi Donát)

Összesen 86 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amikor egymást tapossák a balos trollok a kommentszekcióban, de magához a témához egyik sem tud hozzászólni, viszont igyekeznek mindent összekenni önmagukkal, az annak a jele, hogy az elevenükre tapintottak - úgyhogy engem szórakoztat a jelenlétük, afféle kárpótlás a balos kormányok alatti időszakokért, amikor a hozzájuk hasonlóak még magas lóról oszthatták az észt, jó látni, hogy mára már csak ez maradt nekik :)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés